Számomra az a legnehezebb a dackorszakban, amit egy-egy feszült anya-gyermek pillanat után érzek. Tudod, amikor kiborulsz, felemelkedik a hangod, elfogy a türelmed – majd minden elcsendesedik, és megérkezik az önvád. A gondolat, hogy „ezt nem lett volna szabad”, „más anyák ezt jobban bírják”, „velem van a baj”.

Ilyenkor nemcsak fáradtnak érezzük magunkat, hanem rossznak is. Pedig a kiborulás önmagában nem tesz senkit rossz anyává. Ebben a cikkben arról lesz szó, miért nem a gyerekünk viselkedése a valódi kiváltó ok, mi a különbség bűntudat és a szégyen között, és hogyan öröklődnek tovább ezek az érzések generációról generációra – amíg nem foglalkozunk velük más nézőpontból.

(A cikk eredeti verziója az Éva Magazin online felületén jelent meg. A lentebb olvasható cikk, annak a cikknek egy továbbdolgozott, bővített változata, mert utólag rájöttem, hogy több dologra fontos részletesebben is kitérni a megértés érdekében.)

Nem a gyermeked viselkedése borít ki

Lássuk be, hogy amikor anyaként kiborulunk, hajlamosak vagyunk a gyerekre mutogatni. A hisztire, a dacolásra, a visszaszólásra. Pedig igazából nem ezek billentenek ki minket. Ezek csupán látható pillanatok, amelyek felszínre hozzák azt, ami már jó ideje gyűlik belül. A kiborulásunk ritkán egyetlen helyzet következménye. Sokkal inkább egy hosszabb folyamat végpontja, ahol összeadódik a kialvatlanság, az állandó készenlét, a kimondatlan feszültségek és persze az elfojtott érzések.

A gyerek viselkedése katalizátor. Rávilágít arra, hogy az idegrendszerünk már túlterhelt, hogy belül nincs elég tér, és hogy a feszültség utat keres magának kifelé. Amikor ezt nem értjük meg, könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy „rosszul csináljuk”. Pedig a kiborulás nem jellemhiba, hanem jelzés, hogy valami régóta nem kap figyelmet bennünk és tőlünk.

Ezért fontos megállni egy pillanatra, mielőtt ítéletet mondanánk magunk felett. Nem mentegetőzés, hanem felelősségvállalás a változás lehetőségéért. Mert amíg a gyereket tesszük felelőssé a saját belső állapotunkért, addig magunknak, a gyermekünknek és a kapcsolódásunknak ártunk.

Két érzés, amit összekevertek bennünk gyermekként

Annyiszor láttam már a praxisomban, hogy az anyák összemossák a bűntudatot és a szégyenérzetet. A legtöbben persze ezt már gyerekként így tanultuk a szüleinktől, a nagyszüleinktől és a nevelőinktől. Akkor, amikor nemcsak a viselkedésünkre érkezett visszajelzés, hanem ránk magunkra. Mert mi is volt a mondat, ami elhangzott, ha valamit nem az elvárások szerint csináltunk? - “Szégyelld magad!”

Ezek a nagyon is erős üzenetek mélyen beépültek, és később, anyaként szinte észrevétlenül lépnek működésbe, amikor úgy reagálunk, ahogy a normarendszer szerint nem illik.

Gyermekként ritkán tanultuk meg különválasztani azt, amit tettünk attól, akik vagyunk. Ha hibáztunk, ha túl hangosak voltunk, ha dühösek lettünk, gyakran nem kaptunk segítséget abban, hogy az érzéseinket értelmezni tudjuk. Ehelyett alkalmazkodtunk. Elhallgattunk. Megpróbáltunk „jobbak” lenni. Így vált a bűntudat és a szégyen egy összemosódott belső élménnyé, amit ma is magunkkal hordozunk.

Anyaként ezek az érzések különösen erősen aktiválódnak. Amikor kiborulsz, nemcsak a jelen helyzetre reagálsz, hanem erre a régi, ismerős belső mintára is. A bűntudat gyorsan átvált szégyenbe, és már nem azt érzed, hogy „ez most nem sikerült jól lereagálni”, hanem azt, hogy „én nem vagyok elég jó”. Ez az a pont, ahol az önreflexió helyét átveszi az önostorozás, és ahol a megértés helyett az elhallgatás kezd működni. Elhallgatás az például, amikor egy ismerős azt mondja vissza nekünk, hogy “Mi is felnőttünk valahogy…”

A bűntudat és a szégyen nem ugyanaz, és nem is ugyanarra hívják fel a figyelmünket. Ha nem tanuljuk meg újra szétválasztani őket, akkor minden nehéz helyzet után ugyanabba a belső szégyen spirálba kerülünk vissza. És minél tovább maradnak összekeverve, annál nehezebb kilépni abból a hiedelemből, hogy az anyaságban átélt nehéz érzések minket minősítenek, nem pedig a személyiségünk és a jellemfejlődésünk támogató részei.

Mit is jelez neked a bűntudatod?

A bűntudatot kellemetlen, szorító érzés, amit gyakran úgy élünk meg, mintha bizonyíték lenne arra, hogy valamit rosszul csinálunk. Pedig a bűntudat nem ellenség, sokkal inkább egy jelzés. Arra mutat rá, hogy épp eltávolodtunk attól, amit eddig megszokottnak, elvártnak vagy „normálisnak” hittéltünk.

A bűntudat általában akkor jelenik meg, amikor változás történik. Amikor máshogy reagálsz, mint korábban. Amikor elfáradsz, nemet mondasz, határt keresel, vagy egyszerűen nem tudsz tovább megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek eddig tudattalanul vagy tudatosan irányítottak. Ez különösen igaz az anyaságban, ahol a társadalmi és családi minták gyakran azt sugallják: egy jó anya mindent kibír, mindent megold, és közben uralja az érzéseit.

Ilyenkor a bűntudat nem azt üzeni, hogy rossz anya vagy, hanem azt, hogy kiléptél egy régi keretből. Abból a keretből, ahol a saját szükségleteid háttérbe szorultak, ahol az alkalmazkodás volt az alapállapot, és ahol nem volt igazán helye a kimerültségnek, a dühnek vagy a tehetetlenségnek. Vagyis a bűntudat épp előre mutat arra, hogy valami már nem működik úgy, ahogy eddig. 

A probléma ott kezdődik, amikor a bűntudatot automatikusan szégyenné alakítjuk. Pedig pontosan azt mutatja meg, hol lenne szükség új egyensúlyra, több támogatásra, vagy egyszerűen arra, hogy végre magunkat is számításba vegyük. És nem felszínes énidőről beszélek, ami lassan egy újabb elvárásként és trendként nehezedik ránk, anyákra.

A szégyened igazából nem rólad szól

A szégyen az egyik legnehezebb, mégis legkevésbé megkérdőjelezett érzés. Olyan gyorsan és olyan mélyen hat, hogy gyakran fel sem tűnik: nem a saját belső hangunk beszél, hanem egy tanult üzenet szólal meg bennünk. A szégyen nem azt mondja, hogy hibáztál, hanem azt, hogy így nem felelsz meg. És ezzel már nem egy helyzetet, hanem az egész személyedet minősíti.

A szégyenérzet nem véletlenül ilyen erős. A szégyen egy társadalmi elnyomó eszköz. Egy olyan érzelem, amellyel hatalmat lehet gyakorolni mások felett. Amíg szégyent érzel, addig irányítható vagy. Addig meg akarsz felelni, csendben maradsz, igyekszel „jobban csinálni”, és ritkán kérdezed meg, hogy egyáltalán jogos-e az elvárás, aminek meg kell felelned. A szégyen fenntart egyfajta rendet - de ez a rend általában nem annak kedvez, akiben a szégyen érzetét keltik.

A szégyen elszigetel, és nemcsak magadtól, hanem másoktól is. Azt sugallja neked, hogy te vagy az egyetlen, aki így érez, így reagál, így elfárad. Pedig a szégyen pontosan azért működik ilyen hatékonyan, mert egyéni problémának állít be egy valójában kollektív tapasztalatot. Amíg ezt nem látjuk át, addig újra és újra ugyanabba a belső csapdába sétálunk bele.

A szégyen nem felszabadít, hanem beszűkít. Nem segít kapcsolódni, hanem elhallgattat. És minél tovább marad érintetlenül, annál inkább meghatározza, mit gondolsz magadról. Éppen ezért nem az a kérdés, hogyan szüntesd meg, hanem az, hogyan kezdd el felismerni: ez az érzés nem az igazságot mondja rólad, hanem egy régi hatalmi logikát ismétel.

Törjük meg együtt a generációs mintát

A bűntudat és a szégyen nem a semmiből jelenik meg az anyaságban. Ezek az érzések gyakran generációkon át öröklődnek tovább, csendben, kimondatlanul. Nem feltétlenül azért, mert bárki rosszat akart volna, hanem mert ez volt az egyetlen ismert működés. Így tanultuk meg, hogyan kell „jól viselkedni”, alkalmazkodni, túlélni. És amit nem dolgozunk fel, azt akaratlanul is továbbadjuk.

Mi megkaptuk. A kérdés, hogy mit is kezdünk vele? Homokba dugjuk a fejünket, vagy feldolgozzuk és változtatunk.

A generációs minta nem abban áll, hogy ugyanazokat a mondatokat mondjuk a gyerekeinknek, mint amit nekünk mondtak. Sokkal inkább abban, ahogyan viszonyulunk a saját érzéseinkhez. Ha mi szégyelljük a dühünket, a kimerültségünket, a tehetetlenségünket, akkor a gyerekeink is azt tanulják meg, hogy ezekkel az érzésekkel nincs mit kezdeni. Hogy jobb elhallgatni őket. Hogy jobb alkalmazkodni, mint kapcsolódni.

A minta megszakítása nem látványos pillanat. Nem egy nagy elhatározás, nem egy „mostantól másképp csinálom” fogadalom. Sokkal inkább apró, belső mozdulatok sorozata. Amikor nem fordulsz el magadtól egy nehéz érzésnél. Amikor nem címkézed magad rossz anyának egy kiborulás miatt. Vagy több kiborulás miatt… Amikor megengeded magadnak, hogy megértsd, mi történt benned, mielőtt ítéletet mondanál.

Ez az a pont, ahol az anyaság túlmutat a nevelésen. Ahol nemcsak a gyerek fejlődik, hanem te is. A generációs minta ott kezd repedezni, amikor nem a szégyen irányít téged, hanem a kíváncsiság: „mi zajlik most bennem?” Ez nem gyengeség, hanem bátorság. És gyakran ez az első valódi lépés egy könnyedebb és nyugodtabb anyaság felé.

Nem vagy egyedül

Meglátásom szerint az anyaságot az elszigeteltség érzése teszi manapság kihívássá. Az, hogy a gondolatainkkal és az érzéseinkkel egyedül maradunk. Hogy azt gondoljuk, más anyák nálunk jobban bírják, türelmesebbek, kiegyensúlyozottabbak, miközben bennünk újra és újra felbukkan a kérdés, hogy miért ilyen nehéz ez nekem? Pedig a valóság az, hogy sokkal többen mennek át ugyanezen, csak kevesen beszélünk róla őszintén.

Az, hogy kiborulsz, hogy bűntudatot vagy szégyent érzel, nem egyéni kudarc. Egy közös, sokszor generációkon átívelő tapasztalat része. Olyan belső folyamatoké, amelyek akkor válnak igazán rombolóvá, ha láthatatlanok maradnak. Amikor viszont kimondhatók, megérthetők és megtarthatók, akkor már nem elszigetelnek, hanem kapcsolódást teremtenek - elsősorban közöttünk, anyák között.

Éppen ezért fontos, hogy legyenek olyan terek, ahol az anyaság nem teljesítmény, hanem folyamat. Ahol nem kell erősnek lenni, nem kell mindent tudni, és nem kell szégyellni azt sem, ha valami nehéz. A Mom Balance ilyen tér szeretne lenni.

A Facebook zárt csoportunkban (ide kattintva jelentkezhetsz)  pedig rendszeres bejelentkezésekkel és támogató jelenléttel várunk. Együtt nézünk rá mindarra, ami anyaként bennünk zajlik.