Van egy helyzet, amit sokszor hallok anyáktól. És magam is átéltem többször.

Ott állsz a gyerek előtt, aki hisztizik, kiabál, csapkod, ellentmond, toporzékol. És Te egyszer csak arra gondolsz:

„Most elég volt.”
„Miért csinálja ezt velem?”
„Mit rontottam el, hogy ezt érdemlem?”
„Miért nem tud végre normálisan viselkedni?”

És a következő pillanatban már nem csak a gyermeked dacol, hanem te is. Kiabálsz. Csapkodsz. Kiborulsz. Pont mint ő. És utána persze jön a bűntudat. A szégyen. Nameg kérdés, hogy miért nem tudom jobban kezelni ezt? Hiszen felnőtt vagyok. 

De van egy nagyon fontos gondolat, amit most szeretnék neked megosztani. Azért nem tudod jobban kezelni, mert neked sem tanították meg. Hiszen gondolj bele, mi történt nálatok, amikor te hisztiztél? Hogyan reagáltak rád a szüleid? Mit mondtak? Mit tettek? 

Talán elterelték a figyelmedet. Talán reguláztak, fenyegettek, megfélemlítettek. Talán kizártak téged. Talán egyáltalán nem is figyeltek rád, hátha akkor abbahagyod. 

Mit is tehetünk ilyenkor?

Szerencsés az a gyermek, aki teret és lehetőséget kap, hogy a benne felgyülemlett feszültség levezessére, miközben támogatják, megértik és biztonságban tartják őt. Ezzel ugyanis egy nagyon fontos fejlődési ponton tud átmenni az idegrendszere: megtanulja a belső önszabályozás képességét. Nem azonnal, hanem idővel. 

Igen, az eleje kegyetlen hosszú lehet. Nálunk 5 óra volt – délután-este. De két hét alatt ez 30 perc körüli időre csökkent. És – lekopogom – 1 hónapja alig-alig van. Tudjuk, hogy mi okozza a belső feszültségét, és igyekszünk kezelni a helyzetet. Tudjuk, hogy nem rólunk szól, de velünk érzi magát eléggé biztonságban ahhoz, hogy levezesse a felgyülemlett feszkót.

A mi dolgunk – szülőként – pedig az, hogy megadjuk ehhez a kereteket.

Első, hogy teret és időt adjunk neki. Számoljunk azzal, hogy ha beindul a meltdown, akkor legyen kapacitásunk őt megtartani és idő, hogy ezzel foglalkozzunk.

A második, hogy tartsuk őt biztonságban, miközben fetreng, csapkod – vagyis ne legyen ön- és közveszélyes.

A harmadik pedig, hogy lefektessük, mit lehet és mit nem. Például nála lehet a rongyija, de nem csapkodhat vele. És persze ezt a szabályt nem a hiszti közepette egyeztetjük le, hanem akkor, amikor nyugalmi állapotban van.

A szomorú az, hogy a legtöbben erre nem kaptunk gyerekként teret, időt, lehetőséget, megértést és kapcsolódást. Ezért még mi magunk sem létük meg ezt a fejlődési mérföldkövet. 

Pont ezért hisztizünk mi is, amikor ők.
Pont ezért feszít minket annyira, amikor ők ebbe az túltelítődött idegrendszeri állapotba kerülnek.

Mi is megfejlődhetjük

Az én tapasztalásom az, hogy ez a meg-nem-fejlődés megugorható. Képesek lehetünk megfejlődni azt a mérföldkövet, amit nem sikerült, mert nem kaptuk meg rá a lehetőséget. Például úgy, hogy a gyermekünknek megtanuljuk ezt a teret megadni, és ezzel mi is átbillenünk. Nekem egészen jól bevált. Korántsem állítom, hogy tökéletes, de jobb. És így a saját gyermekemet is sokkal könnyebb megtartani.

Meg kell, hogy értsük, a dackorszak nem egy ellenség. És nem is egy szülői kudarc. Nem kell vele harcolni. Nem kell megszüntetni. Nem kell belőle elterelni a gyermekünket. Nem kell elkerülni. Mert akkor nem fejlődi meg az idegrendszere az önszabályozás egyik fontos alapján. Nem tanulja meg, hogy mi történik benne, ennek milyen jelei vannak, mitől alakul ki és mit is kezdjen vele.

A dackorszak sokkal inkább egy tükör. Tükör nekünk, szülőknek. Hogy nyomozzunk, és nézzük meg, mi történik a gyermekünkben, és mik válthatták ki benne ezt a túltelítődést. Hiszen – hozzánk hasonlóan – neki is megvan a maga stresszpohara, csak még nem képes ezt szavakba önteni. Nekünk kell Colombo módjára kinyomozni.

Ez egy „real crime”. És mi vagyunk az NCIS csapata.  

Egy része nagyon is rólunk szól

A gyermekünk viselkedése nem mindig nevelési hibát tükröz. Sokszor a mi érzelmi állapotunkat. A mi idegrendszerünket. A mi feszültségünket. A mi el nem mondott érzéseinket. Mert a gyermekeink érzik rajtunk. És érzik másokon is. 

Ezekhez igazodnak. Mert ő hogyan érezhetné magát biztonságban, ha te – vagy aki éppen vigyáz rá – mindenhol és mindenben, tudatosan vagy tudattalanul a nehézséget, a kihívást, a problémát vagy a veszélyt látja? És ha nekünk nincs kapacitásunk elviselni az életünkkel és az életszakaszunkkal járó feszültséget, hogyan lenne képes erre a gyermekünk? 

Magunkkal kell mindenekelőtt dolgozni. És az elmúlt években a klienseim – akik persze ténylegesen dolgoztak önmagukon, önmagukkal – mind azt tapasztalták, hogy a gyermekeik megváltoznak, ahogy ők is. Szépen lassan, fokozatosan, lépésről lépésre. Mert ők maguk változtak és változtattak. Legfőképp a saját érzelmi terheiken és a hozzá tartozó kapacitásuk növelésén.

Fontos megértened, hogy amikor a gyermeked dacol, az nem feltétlenül a „rossz” jele. Csak még nem tud máshogy jelezni. Nem tudja elmondani, leírni, szavakba önteni azt a vihart, ami benne tombol.

És amikor mi dühösek vagyunk rá emiatt, az sokszor nem is arról szól, amit ő tesz. Sokkal inkább arról, hogy bennünk mi zajlik épp, mert nekünk nem volt terünk megtanulni azt, amit most tőle várunk.

Az évek alatt mennyi elfojtott feszültség gyűlt össze benned? 
Hány napja nem aludtál jól?
Mióta nem volt egyetlen perced magaddal lenni?
És milyen régi belső mondat él benned arról, hogy jó anyának lenni = mindent bírni?

Nem gondolom, hogy ezt bírni kell.
Tudom, hogy inkább megérteni kell.
A gyermekünket is. És saját magunkat is.

A dackorszak – bármilyen nehéz is – egy ajtó lehet önmagunkhoz. És egy ajtó lehet a gyermekünknek is saját magához. Ha adunk ennek teret és időt. Magunknak pedig kapacitást, hogy el tudjuk bírni és jelen tudjunk maradni.

A jelenlegi kapacitásod – talán most nem így érzed, de – növelhető. 

Mit tehetsz a következő dacos, hisztis, meltdown-os helyzetben?

Ha legközelebb jön a kiborulás, ne csak a gyereket figyeld. Figyelj magadra is.

És tedd fel azt a kérdést, amit senki nem tanított meg feltenni: Mi zajlik bennem most? Mi az, ami túl sok? Mi az, amit próbálok túlélni, pedig már nem kellene?

Ez nem könnyű. A legtöbben élből rávágják, hogy a gyerek hisztije. Pedig nem. Szépen lassan rájövünk, hogy a helyzetben való kontroll elvesztése és a tehetetlenség feszít minket belülről.

De miért is kellene tenni bármit? Miért kell azonnal megoldani a helyzetet? Mi lenne, ha csak jelen tudnánk lenni? Megérteni, hogy mi történik a gyerekben? Miért jutott idáig? És csak támogatni őt, hogy tanulni tudjon belüle.

És valahol itt kezdődik a valódi változás. Máshogy nézünk ezekre a helyzetekre. És ha megérted, hogy ezzel hosszútávon többet adsz neki, mint amire valaha gondoltál volna, akkor már az sem fog érdekelni, hogy mit gondolnak rólad azért, mert a gyerkőc a bolt közepén borult ki…

Ha szeretnél ilyen mélyebb, kapcsolódó írásokat hetente kapni tőlünk, iratkozz fel a hírlevelünkre.
Minden szombaton érkezik egy személyes, őszinte levél. Olyasmi, amit Zsuzsi talán máshol nem mondana el. Nem tippeket küldünk, hanem kapaszkodókat, történeteket és olyan kérdéseket, amik segítenek jobban érteni magadat. 

Feliratkoznál? A lap alján megtalálod a lehetőséget. Görgess lejjebb!