Nem te vagy a hibás, ha úgy érzed, te már egy csomó mindent kipróbáltál, de nem mozdultok el pozitív irányba a gyerkős érzelmi fejlesztésével. És szeretném, ha megértenéd, hogy miért vagy ilyen helyzetben.

Egyre több a segítség, mégsem könnyebb

A mai kisgyerekes szülők olyan eszköztárral rendelkezhetnek, amilyen korábban soha nem állt a szülők rendelkezésre. Mesepszichológia, érzelemkártyák, gyerekjóga, mindfulness, légzéstechnika, kommunikációs tréningek. Csak néhány kattintás, és letölthető sablonokat találunk a gyerekek érzelmi fejlesztéséhez. Azt hinnénk, hogy egy ilyen tudatos világban egyre harmonikusabbak a szülő-gyerek kapcsolatok.

A valóság azonban nagyon más.

Az anyák nagy része frusztrált. Bűntudattal, önváddal, kimerültséggel és időzavarral küzd. És bár megvette az érzéskártyát, felolvasta a mesét, részt vett egy workshopon - vagy a gyerkőcét vitte ilyen foglalkozásokra -, mégsem lát érdemi változást a gyermekben és a családi egymásnak feszülésben.
Miért nem működik, aminek - elvileg - működnie kellene?

Hát azért, mert a viselkedés nem a tudásból fakad, hanem az idegrendszeri állapotunkból

 A gyermek érzelmi szabályozása nem egyszerűen tanítás kérdése. Nem arról szól, hogy hány érzelmi szót ismer, hány mesében hallott dühös szereplőről, vagy hányszor mutatta meg neki az anya az öröm és a szomorúság különbségét képeken.
A gyerek mindig – kivétel nélkül – a körülötte lévő idegrendszeri állapotokra reagál.

Dr. Stephen Porges polivagális elmélete szerint az emberi idegrendszer elsődlegesen nem a tartalomra figyel, hanem a biztonságérzetre.

A gyerek azt érzékeli: „Anya jelen van? Anya figyel? Anya elbírja az érzéseimet? Anya ismeri a sajátját?”
 

Ha az anya feszültségben, túlélő üzemmódban van, akkor bármennyi jó mondatot is használ, a gyerek ezt nem tudja befogadni. Anya feszülése ugyanis az ő feszülését vonja maga után, feszülésben pedig nem hallja meg a jó mondatokat, amiket mondanak neki.

Az idegrendszeri állapot megelőzi a tanítási és nevelési szándékot.

Ezért van az, hogy amikor mi magunk fáradtak, kimerültek, idegesek vagyunk, akkor minden kommunikációs módszer csődöt mond. Mert a gyerek nem a mondatokat követi, hanem a mi szabályozottságunkat.

A szülő önbizalma a gyermek érzelmi biztonságának alapja

A gyerek akkor kezd bízni az érzéseiben, ha azt tapasztalja:

• "Nem vagyok egyedül azzal, amit érzek."
• "Nem ijed meg tőlem a felnőtt, akiben bízok és akinek odaadom mindazt, ami benne van."
• "Nem utasítja el, nem bagatellizálja, nem színezi vagy írja át a gyermeki valóságomat."

És ez csak akkor lehetséges, ha a szülő bízik önmagában.

De hogyan is bízhatna, ha ő maga is egy olyan rendszerben nőtt fel, amely alig hagyott teret az érzések hiteles megélésére?

A legtöbben úgy nőttünk fel, hogy:

·         nem volt szabad dühösnek lenni,

·         a szomorúság gyengeség volt,

·         az érzéseinket „ne túlozd már el” típusú mondatok kísérték.

A belső bizalom, amit ma keresünk magunkban anyaként, gyakran nem áll rendelkezésünkre. Nem azért, mert elrontottunk valamit, hanem mert nem kaptuk meg hozzá az alapokat. (Ahogy oly sokszor írtam és mondtam már, ezeket meg lehet tanulni most is, de most ne ez a téma.)

Az eszközök akkor segítenek, ha megfelelően tudjuk használni őket

A szülői idegrendszer állapota az a szűrő, amin minden módszer és eszköz keresztülhalad.
Hiába van egy nagyszerű érzéskártya a kezedben, ha épp elönt a frusztráció, és ezzel nem tudsz mit kezdeni. Hiába tudod fejben, mit kellene mondani, ha belül feszült vagy és nincs tér a türelemre.

Az eszköz nem varázspálca. Csak akkor működik, ha össze tud kapcsolódni a szülői jelenléttel.
Ahogy Dr. Dan Siegel gyermekpszichiáter mondja: „A gyerekek nem arra emlékeznek, mit mondtunk, hanem arra, hogyan érezték magukat közben mellettünk.”

Ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy van-e eszközünk, hanem hogy tudunk-e kapcsolódni önmagunkhoz és a gyermekhez – függetlenül az eszköztől.

A rendszerkritika, amiről ritkán beszélünk

A legtöbb szülői tanács ma is azt sugallja, hogy valahogy „csak egy kicsit jobban kéne csinálnod.” Tervezz jobban, reagálj nyugodtabban, olvass többet, tanulj tudatosabban.
Mintha minden hiba a szülő egyéni alkalmatlanságából fakadna.

De ez nem igaz.
A problémák jelentős része rendszerszintű:

·         Olyan szülőktől származunk, akik maguk sem kapták meg az egészséges érzelmi mintázatokat.

·         Olyan társadalomban élünk, amely a teljesítményt jutalmazza, nem a kapcsolódást.

·         Olyan nyelvi és kulturális közegben nőttünk fel, ahol az érzelmek kifejezése sokszor szégyennel vagy megszégyenítéssel járt.

Ez a közeg nem tanított meg arra, hogy hogyan ismerjük fel az érzéseinket.
Nem tanított meg arra, hogyan tartsuk meg a másik ember érzéseit anélkül, hogy meg akarnánk oldani őket.
Nem tanított meg arra, hogy az érzések nem problémák, hanem értékes jelzések.

És mégis azt várjuk magunktól, hogy a gyerekeink érzelmi fejlődését mi majd jól menedzseljük anélkül, hogy ezen mi magunk végigmennénk.

Vissza kell mennünk az alapokhoz – és az alap mi magunk vagyunk

Nem a gyerek viselkedését kell elsőként kezelni, nem a kommunikációs sablonokat kell tökéletesíteni, hanem vissza kell térnünk a legalapvetőbb kérdéshez: „milyen állapotban vagyok én?”

Mert minden innen indul. Ha te jól vagy, ha van benned tér, ha működik az önszabályozásod, akkor nem kell külön eszközkészlet. A gyermeked rád hangolódva, tőled és belőled tanul.

Ha viszont nincs belső biztonság, akkor a legjobb módszer is vakvágány lesz.
És ezért fontos, hogy előbb saját magaddal kapcsolódj. A saját érzéseidhez. A múltadhoz. Az idegrendszeri működésedhez. A saját történetedhez.

Félre ne érts, az eszközök nem rosszak. Csak nem innen kéne kezdenünk   

Nem az érzéskártyával van baj. Nem a mesékkel. Nem a szakértői tanácsokkal.
Hanem azzal, hogy nem a megfelelő helyen akarjuk elkezdeni a változást. A harmadik szintről akarunk indulni úgy, hogy még nem léptünk sem az egyes, sem a kettes szintre. De ezt nem tudjuk megspórolni.

Előbb magunkba kell megérkezni. Megtanulni értelmezni, hogy mi is van bennünk, miért van bennünk és mit is kezdjünk velük. Miért és mit akarnak nekünk mondani.
És utána már természetes lesz, hogy…
– hogyan beszéljünk az érzésekről,
– hogyan reagáljunk egy dühkitörésre,
– hogyan nyugtassuk meg a gyerekünket úgy, hogy közben mi magunk is nyugodtak maradunk.

Ez a folyamat nem gyors, nem látványos, de annál mélyebb.
És szó szerint mindent képes felülírni és átalakítani bennünk és a családunkban is.

Ha szeretnéd érteni, mi történik benned – és hogyan hat ez a gyermekedre –, akkor a legjobb helyen vagy.
A következő ingyenes, de regisztrációhoz kötött online webinárral gyakorlatiasan és együtt indulunk el az úton. Azonnal képessé válhatsz alakítani, hogy hogyan reagálsz a saját és a gyermekeid érzelmeire.