Az anyaság nemcsak az újrakezdés lehetősége, hanem gyakran a múltunk újramegélése is. Sokunk számára nem az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy mit kellene tenni egy adott helyzetben, hanem az, hogy mi történik bennünk, amikor a gyerekünk sír, dühöng, vagy csak egyszerűen ránk néz egy olyan pillanatban, amikor már nagyon elfáradtunk.

És gyakran nem is értjük, miért jön a szorongás, a tehetetlenség vagy a kontrollálatlan reakció. Ez a trauma rétegzett természete, és ebben a cikkben az a célom, hogy te is megérthesd, nem elromlottál vagy rossz anya vagy. Csupán vannak sérüléseid, amik nem gyógyultak be, és most van itt az ideje, hogy Te magad gyógyítsd meg őket. Persze nem egyedül, hanem támogatással.

Mi is valójában a trauma?

„A trauma nem (csak) az, ami veled történt, hanem az is, ami benned történt akkor, amikor az az esemény zajlott.”
Amanda Armstrong, traumainformált szomatikus coach

Ez egy óriási szemléletváltást jelent, ha traumáról beszélünk. Nem kell, hogy bántalmazás, háború vagy katasztrófa legyen ahhoz, hogy traumát szenvedjünk el. Elég, ha gyerekként túl sok történt velünk. Például túl sok kontroll, túl sok félelem, túl sok elutasítás. Vagy éppen túl kevés. Például túl kevés figyelem, túl kevés érzelmi válaszkészség, túl kevés biztonság.

A trauma lényege, hogy az idegrendszerünk túlterhelődik, és nem tud visszatérni egy nyugodt, szabályozott állapotba. A testünk és agyunk ekkor beragad egy stresszreakcióba - legyen az harc, menekülés vagy lefagyás.

Mit mond a tudomány?

Dr. Bessel van der Kolk, a trauma egyik legismertebb kutatója, akinek számos kutatását, előadását és tréningjét volt szerencsém olvasni, hallgatni vagy részt venni rajta. Ő így fogalmaz:

„A trauma lényege, hogy elveszítjük a kapcsolatot a testünkkel, a jelenünkkel és a biztonság érzésével. A test megőrzi a traumát, még akkor is, ha az elme már rég elfelejtette.”
(The Body Keeps the Score, 2014)

A kutatások szerint trauma során az agy egyik kulcsterülete, a hippokampusz, amely időbélyegekkel látja el az emlékeket, csökkent aktivitást mutat. Ez azt jelenti, hogy az élmény „időtlen” marad – újra és újra úgy érezzük, mintha még mindig benne lennénk.

Ezért van az, hogy amikor a kisgyermekünk kiabál, sír, elutasít minket, egy részünk nemcsak a jelen helyzetre reagál, hanem a múltunk fájdalmas mintáira is. például arra, amikor mi voltunk hasonló helyzetben gyerekként, és a vágyott kapcsolódás, megértés és elfogadás helyett elutasítást, érzelmi elhanyagolást és magányt tapasztaltunk meg. Mert akkor, amikor mi voltunk gyerekek, ez volt az elfogadott és kívánt nevelési módszer, amit a szüleink alkalmaztak. Pedig biztosra veszem, hogy nem akart nekünk ezzel rosszat. Csak nem tudták, hogyan máshogy lehetne.

Amit a legtöbben nem neveznek traumának, pedig az

Bár a köztudatban a trauma extrém eseményeket jelent, a szakirodalom már rég beszél relációs és fejlődési traumáról is. Ilyen traumák például az alábbiak.

• Érzelmi elhanyagolás: amikor a szüleink nem figyeltek ránk valódi kíváncsisággal és szeretettel; amikor nem volt helye a szomorúságunknak, a dühünknek, a félelemeinknek.
• Bizonytalan vagy dezorganizált kötődés: ha gyerekként azt tanultuk meg, hogy a gondozónk nem mindig elérhető, nem kiszámítható, vagy néha ő maga volt a félelem forrása. Jellemzője az autoriter nevelési stílusnak és a depressziós szülő kiszámíthatatlan viselkedésének.
• Szégyenalapú nevelés: amikor nem a viselkedésünket, hanem minket ítéltek meg („Már megint rossz vagy!”) és kategorizáltak be, miközben elfelejtették nézni, hogy a történések és a helyzetek hogyan érintenek bennünket és miként hatnak ránk.
• Hatalmi túlkapások: amikor nem volt jogunk nemet mondani, kérdezni, vagy amikor meg kellett tagadnunk a saját érzéseinket, hogy teljesítsük a gondozóink elvárásait.
• A „jó gyerek” szerep: amikor mindig csendben kellett maradnunk, alkalmazkodnunk kellett, és nem volt helye a saját igényeinknek, szükségleteinknek és érzelmeinknek.

Ezek a helyzetek nem mindig tűnnek traumatikusnak, de ha az idegrendszerünk túlterhelődött tőlük, rendszeresen ismétlődtek, és nem tudtuk megélni vagy feldolgozni őket, akkor igenis traumát jelenthetnek.

És felnőttként, anyaként ezek újra aktiválódnak, felhívva ezzel is a figyelmünket, hogy a sérüléseinkből cselekedhetünk, és a mintáinkból automatikusan reagálhatunk úgy a gyermekeinkre, ahogy anno ránk reagáltak, de nekünk sem volt megfelelő. Sőt, igenis fájdalmas volt. Mégse így nézünk a bennünk felmerülő testi érzetekre és nehéz érzelmekre.

Miért nem működik néha a terápia?

Az intenzív, gyakran kontrollálatlan érzelmi felszabadulást hirdető technikák, amelyet talán te is láthattál már a közösségi médiában és hirdetésekben, hatásosnak tűnhetnek, a valóságban azonban traumatizálóbbak is lehetnek, ha az idegrendszerünk nincs felkészülve rájuk. Vagyis nincs meg a kapacitásunk, hogy elbírjuk a velük járó érzelmi cunamit.

És szót kell ejteni a pszichoterápiás irányzatokról is, épp a kapacitás kapcsán. Lehetséges, hogy egy analitikai megközelítés épp amiatt lesz sikertelen, túlterhelő vagy bizonytalan számunkra, mert a traumatizált idegrendszerünknek nincs meg a szükséges kapacitása, hogy elbírja azokat a terheket, amik a megértéssel, a traumáink megismerésével és a feldolgozásukkal jár. Ez nem azt jelenti, hogy nem jók ezek a megközelítések, csupán azt, hogy nem feltétlenül onnan indul a gyógyulásunk, hogy fejest ugrunk egy terápiás folyamatba. Egyszerűen azért, mert kapacitás hiányában nem fogjuk elbírni azt, amit önmagunkban találunk egy terapeuta segítségével. Így viszont sem a képességet, sem a biztonságot nem érezzük magunkban, hogy meglépjük a traumáinkat és tanuljunk belőlük és általuk saját magunk kikönnyítése érdekében.
Vagyis nem mindig a terápia lesz a leghatékonyabb és legjobb első lépés.

A kutatások szerint a trauma hatékony feldolgozása csakis biztonságos, szabályozott környezetben történhet. Van der Kolk is hangsúlyozza, hogy „a valódi gyógyulás nem a beszélgetésben történik, hanem a testérzetek újbóli megtapasztalásában egy olyan térben, ahol nincs veszély.”

Ezért van az, hogy sok édesanya, aki már mindent kipróbált még mindig úgy érzi, nem történt meg a valódi változás. Közülük sokan feladják, hogy megtalálják a megoldásaikat, de szerencsére egyre többen keresnek és kutatnak más lehetőségek után. És találnak például a Mom Balance-ra, az én munkásságomra, megközelítésemre és támogatásomra is.

A trauma rétegei és a „nincs gyors megoldás”

A trauma nem egy darab kő, amit ki lehet robbantani. Inkább rétegek sora, amivel dolgozni kell. Benne vannak

• a testi idegrendszeri válaszok (pl. feszültség, remegés, stressztűrés hiánya),
• a viselkedésminták (pl. túlteljesítés, önfeladás, ingerlékenység),
• a hiedelmek (pl. „nem vagyok elég jó”, „nem számítanak az érzéseim”),
• a kapcsolódási zavarok (pl. félelem az intimitástól vagy elhagyatástól),
• a kötődési sebek, amelyek már az első életévekben kialakultak.

Nem véletlen, hogy egyetlen irányból megközelítve ezeket, nem jutunk el a megkönnyebbüléshez. Van, akinek a szomatikus gyakorlatok, másnak a jóga, valakinek a belső gyermek sérüléseinek a gyógyítása, megint más embernek az érzelmeihez való egészséges kapcsolódás megteremtése vagy épp a mindennapi helyzeteken keresztüli tanulás és cselekvés hozza meg az áttörést. Mégis a legtöbbször ezek kombinációja vezet el minket a valódi és tartós változáshoz, valamint a gyógyuláshoz.

És igen, sokszor más szakemberre, más tempóra, más fókuszra van szükségünk, mint eddig vagy mint másoknak. De egy tuti biztos: nem Te vagy elromolva, ha valami neked nem megfelelő. Csak még nem találtad meg azt, ami számodra működik, és az áttörést hozza.

Mit tehetsz most, ha magadra ismertél?

Ha úgy érzed, hogy te is túl sokat vagy túl keveset kaptál, és a múltad mintha újraéledne az anyaságban („Pont úgy viselkedek, mint az anyám. Pedig megígértem, hogy ezt nem.”), akkor muszáj ezzel hatékonyan dolgoznod. Mert a gyermekeid nem állnak meg a fejlődésben azért, hogy megvárják, te jobban legyél. Ő megállíthatatlanul nőnek, és szükségük van rád. Sajnos nincsenek éveink, hogy próbálkozzunk, mert mindaz, ami – tudatosan vagy tudattalanul – meghatároz minket a jelenben, az meghatározza a gyermekeink fejlődését és életét is.

Az első lépés a biztonságunk megteremtése.
Az, hogy megtanuljuk felismerni, mi történik bennünk. Hogy teret adjunk a testünknek, aki emlékszik mindenre, és jelzéseket is ad nekünk. Hogy ne harcoljunk ellen összeszorított fogakkal, hanem kapcsolódjunk hozzá.

A trauma kiengedése nem valami, amit eldöntünk. Hanem valami, amit a testünk választ, amikor már biztonságban érzi magát. Lehet, hogy az elméd egy védelmi blokk mögé rejtette a fájó élményeidet és tapasztalásaidat. De akkor, amikor megérzi, hogy biztonságban van, és elegendő a kapacitásod hozzá, önként fogja lebontani ezeket a blokkokat. Célja pedig az lesz, hogy együtt szabadítsátok fel magatokat a nehéz, traumatikus élmények békjója alól. Darabról darabra, mindig csak akkorát lépve, amit képes vagy vele együttműködésben megtenni.

Ha úgy érzed, ideje új alapokra helyezni magad

A Mom Balance Akadémiában és a Nyugicseppek programban sok más terület mellett segítünk neked megérteni és újraírni ezeket a rétegeket is. Lépésről lépésre mutatjuk az utat. Nem gyors és kompakt megoldásokat ígérünk, hanem biztonságos teret adunk a valódi gyógyuláshoz és fejlődéshez.

A tréningjeinkben megértheted életedet és anyaságodat különböző nézőpontokból, és ezeken gyakorlati úton alakíthatsz is. Támogatással, de a saját tempódban.

Végül a rád szabott közös, személyes munka – akár online, akár offline keretek között – lehetővé teheti számodra is, hogy zsákutcák nélkül, az összefüggéseket tisztán látva, de abból az irányból gyógyíthasd meg önmagadat, ami számodra fenntartható, elfogadható, és az idegrendszered – illetve a tested – számára biztonságot jelent.

Túl sok ez egyszerre? Folytasd csak egy apró lépéssel!

Ha most vagy itt először, megértem, hogy ez sok lehet neked egyszerre. Tudom, hogy megléphetetlennek tűnhet ennyi dimenzióban dolgozni önmagadon és önmagaddal. Felmerülhet benned, hogy erre neked se időd, se pénzed, se energiád.

De nem kell mindent egyszerre és tökéletesen csinálni. Ez egy folyamat, aminek megvannak a lépései, és nem kell erőltetned. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy már elindultál ezen a folyamaton. Éppen azzal, hogy elolvastad ezt az írásomat.

Bármilyen apró lépést is teszel, az pont egy lépéssel több, mintha semmit nem tennél. És ha úgy érzed, a következő lépésnek is csak valami apróság fér neked bele, akkor ez is rendben van. Szeretettel ajánlom figyelmedbe következő apró lépésként az ingyenes mini podcast sorozatomat, ami a Kezdjük végre az alapoknál!  címet kapta. Kattints ide , iratkozz fel, és már küldöm is neked az első epizódot.