Undorodom attól, ahogy a világ egyedül hagyott anyaként.

Attól is, hogy újra és újra látom a nőtársaimat elfogyni, miközben mindegyikük attól tart, hogy az ő története kirívó. Hogy ő nem bírja eléggé. Mert nem elég türelmes. Nem tudja jól beosztani az idejét. Nem képes elengedni. Fél segítséget kérni. Az ő hibája, hogy elveszítette önmagát az anyasága közben, és neki kellene megtalálnia az utat visszafelé is.

Mintha nők milliói egymástól függetlenül betegednének meg ugyanabban. És néha tényleg arra gondolok, hogy talán valami ilyesmi történik. Van egy fertőzés, ami nagyon régóta terjed közöttünk.

Nem tudom, hol kezdődött. Nem tudom, ki kapta el először, és azt sem, hány generáción keresztül kellene visszamennem ahhoz, hogy megtaláljam az első nőt, aki már hordozta. Talán nincs is első beteg, akit meg lehetne nevezni. 

Az biztos, hogy mire mi megszülettünk, a fertőzés már mindenütt ott volt.
A családjainkban. A kapcsolatainkban. A kultúránkban. A nőkről és az anyákról szóló történeteinkben. A mondatokban, amiket egymásnak mondunk. A tekintetekben, amikkel egymást nézzük. Abban, amit természetesnek, helyesnek, önzetlennek, nőiesnek vagy egyszerűen csak jó anyaságnak nevezünk.

És éppen ezért sokáig fel sem ismerjük.

Mert ez a vírus nem lázzal jár. Nem köhögünk tőle. Nincs teszt, ami két csíkkal megmutatná, hogy bennünk van.

Hiedelmekkel, értelmetlen normákkal és elvárásokkal terjed. Olyan mondatokkal, amik annyiszor hangoztak már el előttünk, hogy egy idő után senki nem emlékszik rá, honnan származnak.

A gyerek az első. Egy jó anya bírja. Az anyaság áldozatokkal jár. Természetes, hogy most egy időre háttérbe szorulsz. Majd könnyebb lesz, ha nagyobb lesz. Kérj segítséget, ha nem bírod. Engedd el. Ne akarj mindent. Örülj annak, amid van. Te akartál gyereket. 

És én is elkaptam…
Persze akkor még nem tudtam, hogy mennyire sunyi fertőzés. Helyette igazságnak hittem.

Én is próbáltam eligazodni benne. Megérteni, hogyan kellene ezt jobban csinálnom, mit kellene másképp gondolnom, hogyan lehetnék türelmesebb, tudatosabb, kiegyensúlyozottabb, hogyan férhetne több minden belém anélkül, hogy újra és újra azt érezném, elfogytam.

Mert ha minden, amit magam körül látok, azt mondja, hogy ez az anyaság természetes rendje, akkor nem a rendet fogom megkérdőjelezni, hanem magamat.

És talán ez az egész fertőzés egyik legzseniálisabb tulajdonsága. Hogy a beteg hiszi azt, hogy ő a betegség. Mintha attól a pillanattól, hogy egy nő gyermeket akar, beleegyezne valamibe, aminek a feltételeit soha senki nem mutatta meg neki.

A vírus pedig terjed és nem válogat.

Nincs szüksége gonosz emberekre, akik szándékosan továbbadják. Éppen ez teszi olyan nehezen felismerhetővé. Átadhatja az is, aki szeret. Az anyád. A nagyanyád. A barátnőd. A férjed. Egy másik anya a játszótéren. Egy szakember. Egy könyv. Egy magazin címlapja. Egy komment egy fénykép alatt. Egy idegen nő tekintete. Egy mondat, amit gyerekkorodban hallottál, és amiről már régen elfelejtetted, kitől származik.

És egy idő után már nincs szükség olyanra, aki hordozza ezt a vírust, mert te fertőzöd meg magad újra és újra. Ahogy én is megtettem önmagammal…

A legjobban felépített hazugságok nem azok, amiket valaki elmond nekünk, és mi ostobán elhisszük. Hanem azok, amik annyira mélyen beépülnek abba, ahogyan a világot értelmezzük, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni őket. Nem csupán gondolatként, inkább egyfajta valóságként élnek bennünk.

Ilyen az anyaság. Mindenki fáradt. Minden anya háttérbe szorul egy kicsit. Most nem rólad szól. Majd visszatalálsz magadhoz. Majd. 

Ez a “majd” különleges szó. Éveket lehet gond nélkül eltölteni vele.

Közben pedig egy egész világ épül arra, hogy az anya megoldja. Észben tartsa. Elvigye. Hazahozza. Megvegye. Előkészítse. Megérezze. Utánanézzen. Megnyugtassa. Megszervezze. Kibírja. Újratervezze. Ott legyen.

És ha nem bírja? Kérjen segítséget - ha mer.

Ha pedig nem kért elég ügyesen segítséget egy olyan élet működtetéséhez, aminek jelentős része eleve az ő láthatatlan munkájára épült - hát így járt.

Előbb magára hagyjuk az anyát, aztán megtanítjuk neki, hogyan viselje jobban a magára hagyottságot. Hogyan szabályozza magát. Hogyan ossza be jobban az idejét. Hogyan töltődjön vissza. Hogyan engedjen el feladatokat. Hogyan legyen kevésbé maximalista. Hogyan mondjon nemet. Hogyan kérjen segítséget.

Azt bezzeg nem kérdezzük meg, hogyan építhettünk egy olyan világot, amiben egy nőnek külön stratégiát kell kidolgoznia arra, hogy az anyasága mellett ő maga is életben maradjon.

És az a büdös nagy helyzet, hogy ez a világ nem tegnap épült.

Kizártnak tartom, hogy valaki valamikor leült volna egy asztalhoz azzal a tervvel, hogy hogyan lehetne minél jobban ellehetetleníteni az anyákat. Ennél sokkal bonyolultabb, és éppen ezért sokkal nehezebb szétszedni.

Rétegekből áll. Amiknek részei a régi családi történetek. A nőkről alkotott elképzelések. Az anyákról alkotott elképzelések. A gazdasági érdekek. De szól a munkáról, a gondoskodásról, a családról, a férfiakról és a nőkről alkotott normákról is. Vallási és kulturális örökségekből táplálkozik. Romantizál bizonyos gondolatokat. Kimondott és még több kimondatlan szabályokból ölt testet. És olyan mondatokból áll, amiket azért adunk tovább, mert nekünk is ezt mondták.

Közben mi magunk is hordozókká válunk. És persze sokkal könnyebb lenne, ha lenne valaki, akire mutogathatnánk, hogy ő tette ezt velünk….

Például a férfiak. A társadalom. Az előző generáció. A politika. A kapitalizmus. A patriarchátus. Az internet. A tökéletes anyaságot áruló világ.

Garantáltan mindegyiknek része van abban, ami felépült. Csakhogy a hazugság már bennünk is él.

A pillanatokban, amikor megítélünk egy másik anyát. Amikor büszkék vagyunk arra, hogy mi segítség nélkül is megoldottuk. Amikor azt mondjuk egy nőnek, hogy próbálja meg jobban élvezni, mert olyan gyorsan elmúlik. Amikor azt gondoljuk, túl sokat akar. Amikor furcsán nézünk arra, aki nem akar minden pillanatot a gyerekével tölteni. Amikor természetesebbnek érezzük, hogy az anya mond le valamiről. Amikor egy nő kimerültségére újabb feladatként adunk oda egy kötelezettséget. És persze azokban is, amikor ugyanezeket magunkkal tesszük.

Én is hordozó voltam…
Talán még most is az vagyok néha…

Sajnos attól, hogy egyszer felismerünk egy hazugságot, még nem tűnik el belőlünk mindaz, amit évtizedeken keresztül igazságnak hittünk.

De már legalább megláthatjuk, megállhatunk egy mondat előtt, megkérdezhetjük, honnan jött, ki mondta, mióta hisszük, és hogy valóban igaz-e.

Fogalmam sincs, ki volt a legelső beteg, és talán nincs is jelentősége.

Mire hozzám ért ez a vírus, már olyan régóta terjedt nőről nőre, családról családra, generációról generációra, hogy összetévesztettük a természetes renddel. Voltak előttem nők, akik felismerték. Voltak, akik fellázadtak ellene. Voltak, akik egész életükben érezték, hogy valami nincs rendben, csak nem volt szavuk rá. És biztosan voltak olyanok is, akik gyűlölték ezt az egészet, miközben ugyanúgy továbbadták.

Nem én vagyok az első. De lehetek én is olyan, akinél valami megszakad azzal, hogy a felépített hazugságot elkezdem darabjaira szedni és kérdezni.

Az érdekel, hogy miért kellene így élniük. Miért tekintünk természetesnek dolgokat, amik közel sem biztos, hogy azok. Miért nevezzük szeretetnek az önfeladást. Miért nevezzük az anyaság természetes velejárójának az eltűnést. Miért kezeljük egyéni problémaként azt, amit nők tömegei élnek át évtizedek óta ugyanúgy.

És hány olyan mondat él még bennem, amiről ma is azt hiszem, hogy az enyém, pedig valaki réges-régen megfertőzött vele…