Ha lenne minden alkalommal egy percünk, amikor azt mondjuk: „Erre most nincs időm”, már pihenhettünk volna legalább egyet. Az időhiány valós probléma, de gyakran nem az jelenti az igazi nehézséget, hogy nincs időnk, hanem hogy nincs kapacitásunk – se belső, se idegrendszeri. Ezt vizsgáljuk meg ebben a cikkben.

Időhiány vagy kapacitáshiány?

Sokszor nem az időből van kevesebb, hanem a feldolgozókapacitásunk csökkent le. Nem tudunk már egy új dolgot beengedni, nem bírunk még egy döntést meghozni, nem fér be a rendszerbe az „énidő”, a gyakorlat, az öngondoskodás.

Ez nem gyengeség. Ez biológia.

A stressz hatására az agyunk energiatakarékos üzemmódba kapcsol, és elkezdi kizárni azokat a dolgokat, amiket nem tart azonnal életmentőnek. Ilyenkor az öngondoskodás elsőként esik ki, mert nem tűnik fontosnak. Pedig ez a túléléshez éppen hogy kulcsfontosságú lenne.

„A krónikus stressz hatására az agy figyelmi kapacitása beszűkül, a döntési és önszabályozási képességek csökkennek.”
Dr. Amy Arnsten, idegtudós (Yale University)

A túl sok inger is időt rabol

Nemcsak a feladatok mennyisége, hanem az állandó ingerkavalkád is hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezzük, nincs időnk.

Miközben kisgyermekes szülőként egy nap akár 1000 apró döntést is meghozunk, a figyelmünk darabokra szakad. Ez az állapot mentálisan kimerít, és az agyunk azt üzeni, hogy nincs időnk.

Valójában viszont…

• van 3 perc egy légzésre,
• van 1 perc egy testérzet megfigyelésére,
• van 5 perc egy tudatos jelenlét gyakorlatra.

De ha állandóan túlterhelt az idegrendszer, ezeket nem látjuk, nem érzékeljük, nem hisszük el, hogy értelme lenne.

Amikor az időhiány valójában védekezés

Sokszor a „Nekem erre most nincs időm” kijelentés mögött félelem, bizonytalanság vagy szorongás áll. Félelem attól, hogy ha magammal kezdek foglalkozni, fájni fog, kiderül valami, vagy csak nem leszek elég jó hozzá.

Ez teljesen érthető. Az öngondoskodás ugyanis nem csak pihenés, hanem önmagunkkal való találkozás is. Őszintén, kendőzetlenül.

„Az önreflexió elkerülése gyakran nem időhiányból fakad, hanem az attól való félelemből, amit ott találunk.”
Dr. Dan Siegel, neuropszichiáter, a gyermeki agy fejlődésének kutatója

Akkor mit lehet tenni?

Nem kell több óra. Elég egyetlen lélegzetvételnyi visszatérés önmagadhoz.

Három konkrét lépés:

1. Ne várj az ideális pillanatra. Nincs tökéletes csend, rend vagy időpont. Azt várni, hogy ez majd eljön, önbecsapás. Csak pillanatok vannak, amiket választhatunk és kihasználhatunk.
2. Gondolkozz percekben, ne órákban. Egy 2 perces gyakorlattól nem leszel kevesebb. De lehet, hogy épp ez kapcsol visszább a nyugalmi állapotod felé.
3. Engedd meg magadnak a kis lépések értékét. Az idegrendszer ismétlésből és gyengédségből tanul, nem drámai változásokból, hatalmas átalakulásokból és mindent elsöprő sikerélményekből.

Miért fontos mindez a gyerekeink miatt is?

Az, ahogyan saját időnkről gondolkodunk, mintává válik számukra. Ha mindig azt látják, hogy mi csak rohanunk, akkor ők is azt tanulják, hogy a megállás veszélyes, az önmagunkkal való kapcsolódás felesleges. Az lesz számukra a normális (nem az egészséges), hogy rohanni kell és magukkal foglalkozni bűn, önzőség és elkerülendő.

De ha látják, hogy néha leülünk, veszünk egy mély levegőt, és konkrétan nem csinálunk semmit, akkor ezt a nyelvet is ismerik majd.

A változás nem idő kérdése. Elindulni bárhol lehet.

Nem baj, ha eddig nem ment. Nem baj, ha ma sem megy. De egy következő percben lehetőséged van másképp választani. És ez az, amiből új idegpályák, új mintázatok, új élet épül. Neked és a gyermekeid számára is.

Belevágnál, de nem tudod, hol kezd? 👉 Iratkozz fel az ingyenes 3 napos e-mail kihívásunkra, amiben apró lépéseken keresztül mutatjuk meg, hogyan találhatsz vissza önmagadhoz.