Tegnap leesett 20 centi hó, azt mondták erős fronttal érkezik. És én reménykedtem…

Tegnap kellett volna véget érnie. 40 hét. És már 6 hónapja kerülget az álmatlanság. Azt mondták hetekkel ezelőtt, hogy terhességi inszomnia. Szerintem meg kibaszott nagy szívás. 

A 16. hét óta nézem minden éjjel, ahogy a férjem - többnyire - zavartalanul pihen. Nem tudja, hogy figyelem. Nem tudja, hogy már minden vonását, ráncát és alvás közbeni arcrezdülését ismerem. De mit csináljak? Olvasni nincs erőm. A képernyőt kerülöm. Az életről meg már rég lejöttem a lockdown miatt.

Közben mindenhol nyom és feszül a testem. Mindenhogy kényelmetlen.

Ráadásul a labor alapján az utolsó 2 hétre nagy mennyiségű vasra ítéltek, és már 5 napja a trón is elkerül. Kellemetlen…

Ma reggelre kaptunk még 20 centi havat. A front továbbállt, és engem parlagon hagyott. A parkolót meg 40 centi friss hó borítja, és úgy döntök, eltakarítom. Ha más nem, majd ez meghozza az ifjú Úr kedvét a távozáshoz.

Kérem vissza a testemet!

Kérem vissza az alvásomat!

A szomszéd megkérdezi, minden rendben van-e. Hagyjam szerinte másra, mert ilyen állapotban nekem nem kellene…

Mit? Mit nem kellene? Nem kellene döntenem? Nem kellene élnem a lehetőség halovány reményével, hogy ma este aludhatok?

Mit tud ő arról, amin keresztül megyek? 

Inszomnia. Szorulás. Covid.

Köszönöm, nekem ez itt és most elég volt.

De nem én döntök. Nincs nálam a gyeplő. És senki nem mondta, hogy erre számítsak. Senki nem mondta, hogy ilyen lesz. 

Az alvásmegvonás évszázadok óta jól ismert kínzási eszköz, és engem 24 hete garantáltan kínoznak. Bezárva. Kizárva. Magányosan. 

A hó közben eltűnik. A parkoló és a felhajtó is járhatóvá válik. Mindenki őrültnek tart. Még a férjem is. Kétség sem fér hozzá, hogy teljesen igazuk van. 

Estére a halvány remény is megszűnik. Fekszem életem szerelme mellett az ágyban. Azon gondolkodom, vajon miről álmodik. És arra kérem, álmodjon helyettem is.

Úgy néz ki, nekem még nincs belépőm az Álom Stúdióba…