Csak arra emlékszem, hogy valamit nem úgy csináltam… De a válaszcsapás gyermeki lelkembe égett. Kicsiny testemen lassan eltűnő tenyérnyi lila foltokat hagyott. A lényemet viszont minden alkalom egy életre széthasította. Az első csapás után jön a második, aztán a harmadik. A negyedik. Az ötödik. Ész nélkül. Kontroll nélkül.

A könnyeim zubognak, a fájdalom eláraszt.

És eljön a pillanat, ahol a testem menekülne, de nincs hova. Úgyhogy megadja magát. Bepisilek a fájdalomtól és a meg nem értettségtől.

A hatodik már azért érkezik, mert már a bepisiléssel is gondot okozok.

Nincs lehetőségem megvédeni magamat, és senki sem véd meg engem.

Az bánt, akinek védelmeznie kellene. És aki még védelmezhetne, épp a bántalmazómtól tart. Miért történik ez? Nem értem.

Azt üzeni nekem, hogy…

Én vagyok a gond.

Én vagyok a probléma.

Én vagyok az értéktelen.

Én nem vagyok szerethető.

Velem van valami baj.

És érzem, hogy…

Nem itt van a helyem.

Nem tartozom ide.

Nem ezt érdemlem.

Nem értenek engem.

Nem figyelnek rám.

Nem számítok.

Azon gondolkodom utána az ágyamba kuporodva, hogy…

Miért érdemlem ezt?

Mit tettem?

Hol rontottam el?

Miért ezeket a szülőket kaptam?

Hogyan bizonyíthatnám be nekik, hogy én nem vagyok rossz?

Hogyan érhetném el, hogy lássanak engem?

Mit tegyek, hogy szeressenek?

Meg akarok szűnni. El akarok menni. Ki akarok lépni. 

És minden alkalom után, amikor ez történik, újra és újra megígérem magamnak: ha gyerekem lesz, nem hasítom szét a lelkét azzal, hogy kezet emelek rá.