Valami másra vágytam az életemben ifjú titánként… 

Álmodoztam a tökéletes életről, a tökéletes társról, a tökéletes hivatásról, a tökéletes családról. Álmodoztam arról, hogy hol fogok élni, mit fogok csinálni, ki mellett fogok ébredni, hogyan fogok ébredni. Álmodoztam jelenetekről, pillanatokról, helyzetekről - és önmagamról ezekben a helyzetekben.

Reményként kísértek át az éveken ezek az álomképek. Beléjük kapaszkodtam, és ők emeltek fel akkor, amikor valami nehéz volt. Segítettek, átlendítettek - én pedig beléjük szerettem.

Olyan kapcsolatot építettem ki velük, ami a bizonytalanságok között biztonságot adott. Elragadták a szívemet, és most, amikor azt az életet élhetném, amit magamnak teremtek, ezek a korábbi álmok kísértenek a háttérben. 

Ők nem váltak valósággá, és most megcsalva érzik magukat. Annyi mindent adtak nekem, és én más életet választottam. Mert mondjuk ki, hogy én választottam, még ha nem is tudtam nagyon sokáig, hogy én választok. 

Látványuk minden pillanatban képes megkísérteni, és észrevétlenül suttogják, mit válasszak, hogyan viselkedjek, mit csináljak. És mindaz, ami korábban felemelt, most indák tömegével köt tehetetlenségbe. 20 év alatt gyilkos dzsungellé nőtt bennem az oázis, amit azért kezdtem építeni, hogy túléljem a kinti sivatagot.

Már nem látok előre az indáktól és a bozótostól - és nem tudom, van-e kiút innen.
Nem látom, mivé váltam - csak azt, akivé kellett volna.
Nem látom, kit választottam - csak azt, akinek lennie kéne.
Nem látom, ki született mellém - csak azt, milyen lenne, ha…
Nem látom, amit megélhetnék - csak azt, ami nincs benne, pedig…

Megfojt ez a dzsungel - és nem hagyja, hogy végre éljem az életem.
És bár nem tudom, hogyan, de eldöntöttem, végleg szakítok vele.
Elhagyom.

Álmodoztam a tökéletes életről… De most itt az ideje kilépni ebből a dzsungelből. 

Nem haragszom a régi vágyaimra, amiért olyan nehezen engednek el. Nem akarom megtagadni sem őket, hiszen sokáig szükségem volt rájuk. Volt idő, amikor ezek az álmok mutatták meg, hogy létezhet valami azon túl is, amit éppen láttam magam körül. Menedéket adtak, amikor menedékre volt szükségem. 

Csak közben eltelt húsz év, én pedig már nem ugyanaz a lány vagyok, aki valaha megálmodta őket.

Nem tartozom többé hűséggel annak az életnek, amit egy olyan énem választott magának, aki még nem ismerhette azt a nőt, akivé válni fogok. Nem kell beteljesítenem akkori vágyaimat csak azért, mert az enyémek voltak. És nem árulom el őket azzal, ha most már mást választok.

Elengedhetem végre őket, hogy meglássam azt, amim van. Hogy megnézzem, milyen gyönyörűséggé alakítottam magam körül a korábbi sivatagot. És hogy az édenkertemmé varázsoljam.