Azt mondják, a vajúdás előrehaladtával beszűkül a női elme - ez segíti elviselni a fájdalmat. Az itt eltöltött idő és események nagyrészt kiesnek, mint a kisgyermekkor. De mi van, ha nem? Mi van akkor, ha mindenre emlékszem? 

Ellát reggel, kicsivel 6.30 után hívtam telefonon. Szerintem fájások vannak. 

Ella a legjobb állami szülésznő, akihez kerülhettem az orvosom ajánlására. Maximálisan tiszteletben tartotta, amit kértem és előre megbeszéltünk. (Ti. PTSD-m van minden orvosi tű, branül és kanül puszta látványától is. Sok műtéten voltam már túl, és ameddig csak lehetett el akartam kerülni minden ilyen eszköz testembe kerülését a szülés előtt, alatt és után.) És szinkronban volt az orvosommal is, aki nőként és fiatal orvosként már nagyon más iskolát képviselt, mint a nagy öregek.

Ella azt mondta, indul be a kórházba, a kocsiból értesíti a Doktornőt is. 50 perc múlva a szülészeten találkozunk.

Nekünk 5 perc volt a kórház, szóval összekészítettem egy kis elemorzsiát - a férjemnek.

Reggel 7.30 - 4 ujjnyi. 

Ella: “Nah Zsuzsi, végre itt vagyunk. Ma biztosan szülünk.”

Mire én: “Végre. Már itt volt az ideje.”

40+3-nál járunk.

Reggel ∼8.15 - beöntés

Ella: “Mindjárt rendeződnek azok a fájások. 7 nap alatt megteltek a belek.”

Mire én magamban némi gúnnyal: “Nem mondod? Alig érezhető…”

És ahogy túl vagyok a megkönnyebbülésen, elindul a maraton.

A versenyzők rég átlépték a rajtvonalat. Együttműködésben és harmóniában történik minden.

9.00 - Burokrepesztés után

Ella: “Ha így haladunk Zsuzsi, gyorsan itt lesz ez a baba.”

Mire én: “Helyes. Az anyja se húzta el anno a rétestésztát. Tartsuk magunkat eme jó családi szokáshoz.”

Kicsit járok, kelek, labdázok. Szünetekben poénkodunk a zemberrel.

∼10.00 - Indul a kitolás

Ella: “Nah akkor most jön az, amit beszéltünk. Amikor jön a fájás, szólok, és te tolod. Nem sikításra megy az erőd, hanem tolásra. Menni fog.”

Mire én: “...”

Életem szerelme a fejem mellett, teljes tanácstalanságban. Látom a szemében a félelmet és a tehetetlenséget.

∼11.00 - Sehol se tartunk

Ella: “Mindjárt jön a Doktornő, ehhez már ő kell. És ezzel eljött az a pont, ahol muszáj bekötnöm a branült.”

Mire én: “De hát eddig minden rendben ment.”

Az orvosom hamarosan: “Zsuzsi, nem jön le a baba feje. Egyetlen millimétert sem ereszkedett lejjebb. Te teljesen kitágultál. Ha még bírod, adhatunk neki 30 percet. De ha zuhan a szívhang, menni kell. Tudom, hogy nem akarod a császárt, és ameddig bírjátok, itt vagyunk. Oké?”

Én: “Adjuk meg a 30 percet. Nem akarok műtétet.”

Férjem: “Biztos vagy benne?”

Én: “Te ne szólj bele. Az egész miattad van.”

11.35 - Az ítélet

Ella: “Letelt a 30 perc. Muszáj hívnunk a Doktornőt.”

Mire én: “Oké. Nézzük meg.”

Az orvosom két tolófájás között: “A szívhang még oké, de már látszik, hogy nagyon fáradt. És továbbra sincs a szülőcsatornában. A fájások szépek, a tolás technikája jó, de van valami, ami miatt ő nem tud lejjebb jönni. Eltelt legalább másfél óra a kitolási szakból, és semennyit sem haladtatok előre. Amíg nincs a szülőcsatornában lehet szó császárról. Ennyi idő után én úgy veszem, hogy te ezt a babát megszülted természetes úton. De van valami, ami miatt ő nem tud jönni. Mi legyen?”

Férjem: “Hogy egy klasszikust idézzek: én csak szimpátia kakilást tudok vállalni. De itt vagyok.”

Én: “Oké. Menjünk. Jön a fájás… Toljak?”

Ella: “Ne. Innentől kezdve arra összpontosíts, hogy ne tolj.”

A világ felbojdul körülöttem. Anesztes, műtős fiúk, bemosdás. Mindenki rohan, teszi a dolgát.

A fájások alig egy percenként jönnek.

“Baszki! Mi az, hogy ne toljak? Nem tudok nem tolni…”

Közben a férjem arcán az a halálfélelem, amit ha meglátsz, sosem felejtesz. Belém égett.

Ella: “Ne tolj - ezen legyél. Kötöm be az infúziót. Az epidurált már a műtőben fogják adni neked. Végig ott leszek veled. De a Covid miatt mást nem engedhetünk be.” - Néz ki oldalra, a férjemre.

Már nem tudok beszélni, mert tolnom kéne… Vagyis nem kéne… De gondolok. Arra, hogy legyünk túl rajta.

A műtőbe olyan tisztelettel tol be a műtős fiú, mintha értékes porcelánból lennék. Segít felülni a tolófájás kellős közepén. Múlik a fájás. Ülök, miközben ő támaszt. Teljes kiszolgáltatottságban várom, hogy a hátamba döfjék a tűt. Volt már részem benne korábban, és előre éreztem az égő, perzselő szúrást. De nem jön. Helyette egy újabb fájás, ami közben felteszem a kérdést: “Mire várunk?”

Mire az anesztes: “Arra, hogy vége legyen a fájásnak.”

Én: “Az előbb nem volt. Most kezdődött.”

Anesztes: “Teccet volna szólni.”

Én: “Nem tudtam, hogy nekem kell szólni.”

Anesztes: “Akkor tessék viselni ezt a fájást. Ne toljon.”

Én pedig kimondom magamban, hogy “De bunkó vagy, baszki.” Közben úgy érzem, ez az utolsó fájás a világ leghosszabb fájása. Sose lesz vége…

Aztán elcsukló hangon jelzem, hogy vége.

Döfés. Perzselés. Érzéketlenség.

∼12.00 - Újabb műtét

Vágnak. Az orvosom az asszisztáló doktornővel beszélget.

Hosszú idő után azt érzem, kényelmes a testemben lenni. Nem fáj, nem ég, nem nyom.

Fáradt vagyok. El tudnék aludni. Végre.

Az orvosom: “Zsuzsi! Elaludtál? Jól hallom, hogy horkolsz?”

Én: “Csodálkozol? Ébren maradnék, de olyan nehéz.”

Az orvosom: “Mindjárt adjuk a babádat. Látjuk már mi a helyzet.”

Ekkor hatalmas fájdalom a bal lengőbordámon. (Utólag tudjuk, hogy akkorákat rúgott bele, hogy hajszálrepedés is lett rajta.) Szegénykém végig próbált kiszabadulni, de nem tudott. Be volt akadva a kicsi lába. Fogjuk ejtette őt a testem, ami addig védelmezte.

12.15 - Itt van

Az orvosom: “Itt is van. Érdekes. Zsuzsi! Oda kell majd figyelnetek erre a babára. Ritka, hogy azonnal megtartják a fejüket. De ő nagyon szépen tartja.”

Ella: ”Szép sírás. Gyorsan megcsináljuk a rutin vizsgálatokat, és hozom ide a fejedhez.”

Egy új jövevény. Egy tökéletes kis lélek, aki engem választott. Hallom, ahogy a távolban zokog. Minden érzés furcsa és kellemetlen neki. Egyet ismer - jut eszembe a semmiből -, a hangomat.

Ahogy a fejemhez tartják, énekelni kezdem neki azt a dalt, amit ő választott altatójának hónapokkal korábban. 

A szeme kitágul, mered rám. A sírás, mintha sose lett volna, abba marad. Mindenki ledermed, hogy mi történt. Ő pedig csak figyel. Hallgat. Értelmez. Anya az. Tudja.

Megérkezett.