Mi van, ha mégsem kell beledögleni?
Mi van, ha az élet nem attól tisztességes, hogy nehéz?
Mi van, ha a szenvedés nem erkölcsi fölény, pusztán szenvedés?

Sokáig nem mertem feltenni ezeket a kérdéseket. Mert kérdezni veszélyesebb volt, mint titokban álmodozni. Az álmot még el lehetett intézni azzal, hogy naiv vagyok. De gyerekként megtapasztaltam, hogy a kérdés már megpiszkálja azt, amit mindenki valóságnak nevezett. És ezt a legtöbben nem szeretik.

Megkérdőjelezi a valóságot, amiben a kemény munka önmagában erény. A valóságot, amiben a végkimerültség bizonyítja, hogy te mindent megtettél. A valóságot, amiben a könnyedség gyanús, az öröm felszínes, a gazdagság tisztességtelen, a siker pedig csak akkor elfogadható, ha előtte kellő mértékben megszenvedtél érte.

De ki határozza meg a megfelelő mértéket?
Mennyi fájdalom után jár egy jó élet?
Hány évig kell lehajtott fejjel dolgozni ahhoz, hogy később felemelhesd?
Hányszor kell összetörnöd magad ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak úgy kaptál volna valamit?
És mi történik, ha nem törsz össze?
Akkor nem érdemled meg?
Mi van, ha könnyen megy?
Mi van, ha szereted?
Mi van, ha nem utálod minden percét annak, amiből az egzisztenciád felépül?
Mi van, ha nem kell választanod a tisztesség és az öröm között?

Régen e kérdések úgy hatottak, mintha csalni próbálnék. Mintha kiskaput keresnék az élethez. Mintha azt kérdezném, hogyan lehetne megúszni azt, amit mások becsületesen végigszenvedtek.

Mert aki előttem szenvedett, annak szüksége volt rá, hogy a szenvedése jelentsen valamit. Elvesztegetett évek, feladott vágyak és meg nem élt élet helyett bizonyíték arra, hogy rendes, becsületes ember volt. Hogy nem csalt. Hogy nem kapott semmit ingyen. Hogy minden falatért, minden forintért, minden nyugodt pillanatért megfelelő árat fizetett.

És ha én nem ugyanazzal fizetek, akkor mi lesz az ő áldozatával? Mi van, ha én könnyebben élek, mint ő? Mi van, ha többre jutok kevesebb szenvedéssel? Mi van, ha nem akarom tovább hordani azt a terhet, amelyet ő becsületnek nevezett?

Akkor hálátlan lennék? Lenézném? Azt állítanám, hogy rosszul élt?

Ha azt mondom, hogy az élet lehet könnyed, akkor azt is kimondom, hogy talán senkinek sem kellett volna ennyit szenvednie.

Ha azt mondom, hogy lehet örömmel teremteni, akkor megkérdőjelezem mindazt, amit ők munkának, kötelességnek és tisztességnek neveztek.

Ha azt mondom, hogy merek nagyot álmodni, akkor nemcsak a saját határaimat lépem át, hanem az övéket is.

Sokáig azt hittem, az a kérdés, hogy igazuk volt-e. Hogy valóban veszélyes-e álmodozni. Hogy tényleg nagyobbat csalódik-e az, aki mer álmodni. Hogy valóban csaló-e, akinek könnyebben megy. Hogy biztosan pofára esik-e az, aki előre elhiszi magáról, hogy képes valamire.

Mostanra rájöttem, hogy nem ezt kell eldöntenem.

Lehet, hogy csalódni fogok, pofára esek, vagy valamit rosszul mérek fel. Lehet, hogy az álmom nem úgy valósul meg, ahogy elképzeltem.

De mindez miért lenne bizonyíték arra, hogy nem kellett volna álmodoznom?
Miért teszi semmissé az utat az, hogy nem oda érkeztem, ahová indultam?
Miért szégyen hinni valamiben, ami végül nem történik meg?

És egyáltalán… Miért kellene megaláznom magam azért, mert vágyom valamire?

Igen, a csalódás fáj. De a vágy nélküliség nem biztosíték arra, hogy nem fog fájni.
Az, hogy nem remélek, nem óv meg a veszteségtől.
Az, hogy nem képzelek el semmit, nem véd meg attól, hogy rossz életem legyen.

Csak attól véd meg, hogy észrevegyem, lehetett volna más is.
Csak előre elveszi tőlem azt is, aminek esélyt sem adtam, hogy megérkezhessen.

Az, hogy kicsi maradok, nem tesz alázatossá. Csak láthatatlanná. És az, hogy szenvedek, még nem jelenti azt, hogy jó úton járok. Talán csak azt jelenti, hogy szenvedek.

A fájdalom nem mindig tanítás.
A nehézség nem mindig próbatétel.
A kimerültség nem mindig elhivatottság.
A nélkülözés nem mindig nemesít.
És a meg nem élt élet nem válik értékessé attól, hogy becsületesen lemondtunk róla.

Mi van, ha a könnyedség nem csalás, hanem eredmény?
Mi van, ha azért könnyebb, mert megtanultam valamit?
Mi van, ha a jó kérdések segítenek utat találni a vágyaimhoz abból a valóságból, amit ők raktak elém?

És a kérdéseim lassan megtöltötték a szobát.

Bekerültek a munkámba, a pénzhez való viszonyomba, a vágyaimba, a döntéseimbe. Ott álltak minden alkalommal, amikor valami jól ment, én pedig rögtön keresni kezdtem, mit csinálok rosszul.

Miért érzem magam bűnösnek, amikor sikerül?
Miért kezdem kisebbíteni azt, amit létrehoztam?
Miért magyarázom el rögtön, hogy azért nem volt olyan könnyű?
Miért bizonygatom, hogy én is megszenvedtem érte?
Kinek mutatom a sebeket?
Ki előtt igazolom velük, hogy jogosan vagyok itt?
És mi történne, ha egyszer végre nem kérnék bocsánatot?

Ha nem tenném hozzá, hogy szerencsém volt.
Ha nem mondanám, hogy bárki képes lenne rá.
Ha nem hazudnám kisebbnek azt, ami igenis nagy.
Ha nem rejteném el az örömömet, csak azért, hogy ne tűnjek tisztességtelennek.

Mi történne, ha azt mondanám…
Igen, ezt én csináltam.
Igen, jó vagyok benne.
Igen, élveztem.
Igen, szeretnék még többet.
És nem, nem akarok beledögleni.

A bili még sokáig ott maradt. Nem tűnt el attól, hogy kérdezni mertem.
Ott volt minden nagyobb tervem mellett, minden új vágyam mögött, minden elképzelt jövő szélén. Néha csak egy pillanatra villant fel, máskor olyan erősen húzott magához, hogy majdnem elhittem, valóságos.

De már nem tudtam úgy tenni, mintha ő lenne a valóság. Csak egy bili volt. Egy örökölt, groteszk családi jelkép, amelybe bele akarták fojtani mindazt, amit még nem láthattak előre.

Én pedig egyre kevésbé féltem attól, hogy szaros lesz a kezem. Helyette attól kezdtem félni, hogy életem végén rájövök, soha semmiért nem mertem kinyújtani a kezem.