Gyerekként függőségben éltünk. És nem képletesen értem.

A túlélésünk függött azoktól, akik neveltek minket. Szükségünk volt arra, hogy etessenek, gondoskodjanak rólunk, biztonságot adjanak, és valamilyen módon szeressenek minket. Nem tudtunk egyszerűen kilépni ebből a kapcsolatból, azért mert fájt. Nem tudtunk másik családot választani. Nem tudtuk azt mondani, hogy ez a bánásmód számunkra nem megfelelő, ezért mostantól máshol folytatjuk az életünket.

Benne voltunk és benne maradtunk.

Ezért elhittük azt, amit azok mondtak rólunk, akiktől függtünk. És vissza is akartuk igazolni számukra, hogy igazuk van, mert akkor - talán - értékesebbek leszünk számukra.

El kellett hinnünk, hogy ők tudják, kik vagyunk.
Mi a jó bennünk, és mi az, amit meg kell változtatnunk.
Mikor vagyunk szerethetők és mikor nem.
Mire vagyunk képesek.
Mit érdemlünk.
Hogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy elfogadjanak minket.

Közben nem tudtuk kívülről nézni azt, amiben éltünk. Nem tudtuk összehasonlítani más lehetőségekkel. Nem volt elég tapasztalatunk, tudásunk és belső biztonságunk ahhoz, hogy megkérdőjelezzük azok valóságát, akik a mi valóságunkat felépítették.

A szüleink azt tanították meg nekünk, amit ők tudtak.

Amit nekik tanítottak. Amit az életről, a szeretetről, az értékességről, a nőkről, a férfiakról, a munkáról, a pénzről, a testről, a fájdalomról és az emberi kapcsolatokról igaznak hittek. A saját sebeiken, félelmeiken, hiányaikon és vágyaikon keresztül mutatták meg nekünk a világot.

A legtöbbet tudattalanul adtak át.

Sok mindent nem mondtak ki. Csak élték előttünk. Mi pedig figyeltünk, alkalmazkodtunk és tanultunk. Mert gyerekként ez volt a dolgunk. Megtanulni azt a világot, amibe beleszülettünk. És valamilyen módon életben maradni az ő valóságukban.

Így váltunk függővé mások szeretetétől, elfogadásától, jóváhagyásától és ítéletétől.

A szüleinktől. A szeretteinktől. Azoktól, akik egyszerre szerettek és bántottak minket, de közben olyat is adtak, amire szükségünk volt.
Figyelmet. Kapcsolódást. Biztonságot. Elismerést. Vagy legalább annak az ígéretét, hogyha…

Ők lettek a személyre szabott heroinunk.

És nem rosszat akartak nekünk. A szeretetük nem feltétlenül mérgező. CSak hozzájuk kötöttük a saját értékünket, biztonságunkat és önmagunkról alkotott képünket. Nem is tehettünk mást. Gyerekként nem volt bennünk olyan stabil önazonosság, amely független lehetett volna azok véleményétől, akiknek a kezébe tettük az életünket születésünkkor.

Megtanultunk alkalmazkodni.

Megtanultunk csendben maradni. Megfelelni. Teljesíteni. Elrejteni bizonyos részeinket. Felerősíteni másokat. Megtanultuk figyelni a hangulatokat, előre felismerni a veszélyt, megelőzni a konfliktust, és olyanná válni, amilyennek éppen szükségük volt ránk.

Gyerekként nem önmagunk ellen hoztuk létre őket. Így mentettük magunkat. Mert már akkor is mi voltunk a saját megmentőink, amikor ezt még nem is tudtuk.

Nem volt hatalmunk megváltoztatni a körülményeinket, ezért önmagunkat alakítottuk a körülményekhez. Nem tudtuk megállítani azt, ami történik velünk, ezért megpróbáltuk elviselhetővé tenni. Nem tudtunk elmenni, ezért megtanultunk valahogyan maradni.

Néha a sírás mentett meg minket. Néha a düh. Néha a megfelelés. Néha az, hogy visszahúzódtunk. Néha az, hogy képzeletben máshol jártunk. Néha az, hogy elhittük: egyszer majd más lesz. Néha pedig az, hogy valahol mélyen nem hittük el teljesen azt, amit rólunk mondtak.

Felnőttként viszont ezek a működések kezdtek gátolni és szabotálni minket.

Reményt adhat számunkra, hogy nem minden részünket sikerült átírniuk és betörniük.

Volt bennünk valami, ami továbbra is tudta, hogy többre vágyunk. Hogy valami más is létezik. Hogy nem minden igaz abból, amit igazságként kaptunk. Hogy lehetne másképp szeretni, másképp élni, másképp kapcsolódni, másképp jelen lenni a saját életünkben.

A belső tüzünk nem hunyt ki teljesen.

Lehet, hogy hosszú ideig alig éreztük.
Lehet, hogy betemette a félelem, a szégyen, az alkalmazkodás és a megfelelés.
Lehet, hogy azt hittük, már nincs is bennünk.

De ott maradt a vágyainkban, az álmainkban, a kérdéseinkben, a dühünkben és abban a makacs érzésben, hogy az életünk nem merülhet ki abban, amit mások kijelöltek számunkra.

Felnőttként már nem ugyanabban a függőségben élünk.

Mégis sokáig úgy működhetünk, mintha továbbra is azok kezében lenne az életünk, akik gyerekként meghatározták. Várhatjuk a jóváhagyásukat. Félhetünk a csalódásuktól. Bizonyítani akarhatjuk nekik még mindig, hogy értékesek vagyunk. Olyan embereket választhatunk, akik mellett újra ugyanazt az ismerős hiányt éljük át. És továbbra is másoktól várhatjuk, hogy végre megadják azt, amit egykor nem kaptunk meg.

Ez a függőség akkor is tovább élhet bennünk, amikor már nincs szükségünk rájuk a túléléshez.

Ezért elvonóra kell mennünk.

Nem feltétlenül kizárni kell őket az életünkből. Nem kell büntetnünk őket azért, amit nem tudtak megadni. És nem kell letagadnunk azt sem, amit tőlük kaptunk.

A függőséget kell leráznunk magunkról.

Azt a hitet, hogy mások jobban tudják, kik vagyunk. Hogy az ő elfogadásuk bizonyítja az értékünket. Hogy csak akkor lehetünk szerethetők, ha megfelelünk. Hogy nincs jogunk ahhoz, amit érzünk, akarunk vagy gondolunk, amíg valaki más jóvá nem hagyja.

Az elvonás annak felismerése, hogy már nem vagyunk kiszolgáltatva.

Most már képesek vagyunk megvizsgálni, mit tanítottak nekünk. Eldönthetjük, mi igaz belőle számunkra, és mit nem akarunk tovább cipelni magunkkal. Megtanulhatunk különbséget tenni mások félelmei és a saját vágyaink között. Elgyászolhatjuk, amit nem kaptunk meg, anélkül, hogy életünk végéig ugyanazoktól várnánk a pótlását.

A szüleink feladata az volt, hogy megtanítsák nekünk, amit tudtak.
A mi feladatunk az, hogy tanuljunk abból, amit kaptunk.

Nemcsak abból, ami jó volt. Abból is, ami fájt.
Nem a fájdalomra volt szükségünk. A traumák nem tettek minket jobbá. És nem… Nem kellett volna mindennek megtörténnie.

De megtörtént.

Ma már rajtunk múlik, hogy az örökségünket végzetként vagy tananyagként visszük tovább a saját és a gyermekeink életében. Hogy öntudatlanul megismételjük, vagy megértjük és letesszük. Hogy továbbadjuk, vagy átalakítjuk.

Nem mi választottuk azt, amibe beleszülettünk.
De felnőtt nőként már mi választjuk meg, mit kezdünk vele.

A heroine (hősnő) nem akkor születik meg bennünk, amikor végre erősek leszünk és mindent kibírunk. Már kislányként is bennünk volt. Abban a részünkben, amelyik alkalmazkodott, túlélt, álmodott, tiltakozott, és nem engedte teljesen kialudni azt a belső isteni fényt, ami eredendően a miénk.

Ma az a feladatunk, hogy visszataláljunk hozzá. Mert csakis akkor válhatunk azzá, akik mi magunk vagyunk, ha rá hallgatunk. És erre van szükségünk - nem mellesleg - ahhoz is, hogy a gyermekeink csodálatos lelkének azt adhassuk, amire szüksége van.