December 24-én egy szokatlanul erős görcs húzott össze. Valami pattanásszerűt éreztem belül éles és szúró fájdalommal megspékelve. Pár pillanattal később elöntött a vér.

Már vagy fél éve próbálkoztunk. Fél éve vártam, hogy egyszer ne jöjjön meg, bár nálam sose lehetett pontosan tudni, mikor kellene. A testem nem igazán adott kapaszkodókat, amikből egyszerű lett volna kiolvasni, mi is történik belül.

Mindezek ellenére az esemény furcsa volt. Túl sok vér, túl gyorsan, túl erősen. De akkor ebből számomra egyetlen dolog következett: megint nem estem teherbe.

Másnap a családomhoz voltunk hivatalosak ünnepelni. Karácsony volt, és én csalódott voltam. Megint el kellett engednem azt a lehetőséget, amibe az előző hetekben belekapaszkodtam.

Azt hittem, ennyi történt azon az estén, aztán január elején elmentem a nőgyógyászhoz. Az ultrahangon látott egy apró, hegnek tűnő valamit a méhemen. Ebből merült fel, hogy a karácsony esti vérzés talán nem egyszerű menstruáció volt.

Lehet, hogy várandós voltam. Egy picit...

És mire megtudhattam volna, már vége is lett.

Nem lett belőle biztos diagnózis. Maradt egy feltételezés, egy ultrahangon látott apró nyom, és egy egészen más karácsony este, mint amire addig emlékeztem.

Mert néha elég egy új információ, és a múltadban valami elmozdul. Ugyanaz a görcs. Ugyanaz a szúrás. Ugyanaz a vér. Csak közben már egészen mást jelentenek.

Decemberben még annak fájt a hiánya, ami meg sem történt. Januárban már azt kellett valahogy felfognom, hogy talán megtörtént, csak nem tudtam róla. Hogy amire annyira vágytam, egy rövid időre ott lehetett bennem.

És én elveszítettem.

Nem emlékszem pontosan arra, mit gondoltam a rendelőben. Nincs egy mondat, amit azóta is fel tudnék idézni. Arra viszont élesen emlékszem, hogy elment az életkedvem.

És arra is, hogy szégyelltem magam.

Mert valahol a történtek és aközött, amit magamról gondoltam, eltűnt minden bizonytalanság. Azt nem tudtuk biztosan, hogy vetélés történt-e. Én mégis egészen biztos tudtam lenni abban, hogy velem van valami baj.

Nem voltam képes megtartani a babánkat - mondtam magamban. Mintha a megtartása olyan feladat lett volna, amit nekem kellett volna elég jól elvégeznem. Mintha elmulasztottam volna valamit, amit más nők tudnak.

Miután hazaértem, és sírva elmondtam a férjemnek, hogy mire jutottunk az orvossal, írt nekem egy post-itet, amit azóta is őrzök...

„Édesem! Bármi is történjen, én nagyon szeretlek. Építsük tovább a közös életünket! Szerelmed”

Szívszaggató volt olvasni. Ő nem hibáztatott. Nem kérte számon rajtam a testemet, nem mondta, hogy csalódott bennem. De én megtettem helyette is.

Ő a közös életünkről írt, én pedig közben azt éreztem, hogy annak egy vágyott részére alkalmatlan vagyok.

Valahol itt kezdődött még görcsösebb ragaszkodásom ahhoz, hogy anyává akarok válni.

Ha megkérdezték volna, miért, nem tudtam volna megmondani. Ma sem tudom... Csak arra emlékszem, mennyire akartam.

A munkámhoz sem volt már kedvem. Szerettem a csapatomat, de marketingvezetőként egyre nehezebben láttam értelmét annak, amivel a napjaim teltek. Tíz éve csináltam, és most mindaz, amiben addig jó voltam, kristálytiszta hazugságnak tűnt. Keresletet teremtettem valamire, amire az embereknek nem feltétlenül volt szükségük.

És tudtam, hogy jól csinálom.

De lélekben és fejben is már máshol jártam. Először éreztem azt, hogy valami másra, valami többre vagyok hivatott. Fogalmam sem volt, mire. Akkor ebből még semmit nem láttam előre, csak azt, hogy az addigi életem egy része már nem tud ugyanúgy tovább történni bennem.

...

Két évvel később a földön ültem a karácsonyfa előtt. Ismét december 24-e volt.

Odakint már sötétség honolt, a benti melegben a kandalló fénye és a karácsonyfa csillogása töltötte meg ünneppel az otthonunkat. Máté az ajándékával játszott a szőnyegen ülve. Ez volt az első karácsonyunk együtt, családként.

Néztem őt, és eszembe jutott az a bizonyos karácsony, amikor picit terhes voltam.

Az a lélek, akihez sosem tartozott pozitív teszt, bejelentés vagy közösen visszavágandó idő-centi. Csak egy utólag felmerült lehetőség, és mindaz, amit azóta titokban magamban hordoztam vele kapcsolatban.

Úgy éreztem, visszalépett, hogy helyet adhasson Máténak és mindannak, amire Máté megtaníthat engem. Talán ő tudta, hogy valaki másra lesz szükségem, hogy létrejöhessen az, amit csak én tudok megalkotni.

Ekkorra már hálás voltam neki azért, hogy a korai távozásával hozzájárult ahhoz, hogy megtaláljam, merre van az én utam.

Néztem, ahogy a kisfiam játszik, és magamban megköszöntem annak a léleknek, hogy a távozásával helyet adott Máténak. És mindannak, amit ezáltal ő is tanított nekem.

Pár könny kicsordult a szememből.

A férjem azt hitte, Máté jelenléte hat meg ennyire. Én pedig hagytam, hogy ezt higgye. Mert volt valami ebben a pillanatban, amit akkor meg akartam tartani magamnak. Nem hittem, hogy bárki is megérthetné.

Úgy éreztem, ezzel a búcsúval még tartozom neki.

A karácsonyfa előtt ülve végleg elköszöntem tőle, és továbbengedtem őt az Univerzumba. Vele együtt pedig mindazt az energiát és fájdalmat, amit az ő elvesztése még két év elteltével is képviselt bennem.