Magadért tennél valamit - “pusztán” azért, hogy töltsön. A pusztán szó ez esetben azt is takarja, hogy ha végre valamennyire visszatöltöd magadat, akkor lesz miből adni a lurkóknak (is)… Ami ugyebár nem elhanyagolható tény, ha a rád rakott anyai elváráshalmot nézed. De persze, hogy ezt kurvára senki nem gondolja végig. Pedig by-the-way abszolút logikus…

Szóval ott vagy, hogy a töltődésed érdekében segítséget kérsz. Valaki menjen el a gyerekért az oviba, vagy csak vigyázzon rá egy órácskát. Mindezt abszolút nem spontán. Nem akkor, amikor szükséged lenne rá. Neeeem. Hanem tervezve. Akár egy hétre előre is gondolva, hiszen a másiknak - akitől a segítséget kéred - tudnia kell számolnia ezzel a saját életében. Terveznie kell, mert ha nem… 

Ki az, aki a legtöbbünk számára - elvileg - ilyenkor a legbiztosabb támaszunk lehetne? 

Hát persze, hogy az édesanyánk. A nő, aki elvileg a legbiztosabb biztos pontunk a legnehezebb pillanatainkban. A nő, aki elvileg keresztülment mindazon, amiben mi most benne vagyunk. A nő, aki a tudásával, a tapasztalatával és az elvileg feltétel nélküli szeretetével azért (is) van, hogy nekünk támaszunk (is) legyen.

Úgyhogy odamész hozzá, és kérsz. Még az indokot is mellé teszed. És mi a válasz?

“Nekem erre most nincs időm.”

“Már megint ezzel az énidővel jössz… Nekem ilyen sose volt. Mit rinyálsz rajta?”

“Akkora baromság ez az egész…”

“Magadnak szülted, oldd is meg.”

“Már megint csinálod nekem a feladatot és a problémát…”

És ez csak néhány mondat, amit nem mellesleg hús-vér édesanyák kaptak válaszul arra, amikor segítséget kértek, hogy kicsit visszatölthessenek magukba életenergiát. A 2020-as években. Nem a főzésről, a takarításról, a bevásárlásról beszélek. Mert ezek mind munkának minősülnek és nem töltődésnek. AKKOR SEM, HA GYEREK NÉLKÜL CSINÁLHATOD. PONT.

Anyáink és nagyanyáink számára az énidő olyan úri huncutság, ami anyaként nem adatott meg. És ez szomorú, fájdalmas megélés lehetett nekik. Mivel azonban nem adatott meg, úgy is tekintenek a nemlétére mint egyfajta normalitásra. De attól, mert ez nekik normális, nem biztos, hogy egészséges is volt. (Azt gondolom, ez az ő generációik egyik nagy traumája - amit most adnának nekünk tovább.)

Mélyen belül megélhetik velünk szemben emiatt a féltékenységet, az irigységet, a neheztelést. Akár úgy is, hogy egyáltalán nincsenek tudatában. És hogy eme nehéz érzelmekkel tudjanak mit kezdeni, - tudattalanul is - minket és a generációnkat hibáztatnak. Úri huncutságnak titulálják azt a szükségletet, hogy adjunk önmagunknak, amiből aztán adhatunk a gyermekeinknek IS. Meg úgy alles zusammen az egész világnak.

A kutatások feketén-fehéren - de még a szürke akár 50 árnyalatában is - leírják, hogy ha lemerülsz, kiégsz, elfelejted saját magadat, akkor nem lesz miből értéket, szeretetet, támogatást adnod. Persze valamit így is adni fogsz… Hogy mit?

Lekicsinylést.

A gyermeked nehézségeinek elbagatellizálását.

Félelmet.

Zsarolást.

Mártírkodást.

Hibáztatást.

Feszülést.

Bizonytalanságot.

Bizalmatlanságot.

Eltávolodást.

Az értéktelenség érzését.

És most nézz magadba. Nézz az anyukádra. És legyél magaddal kegyetlenül őszinte.

Te mit kaptál gyermekként tőle azért, mert neki az volt a normális, hogy nincs énideje, amiben töltődne?

És mit akarsz továbbadni a gyermekeidnek?

Én hiszem, hogy - akár normálisnak, akár abnormálisnak tartja a világ egy szeglete - az énidő nem úri huncutság nekünk, anyáknak. Hanem egy lehetőség, hogy a generációváltásokkal valami mást adjunk tovább ezen a téren. 

És hogy a képet teljessé tegyem… Bármit és bárhogyan is csinálsz, megítéltetsz. Hát akkor legalább úgy csináld és olyat adj tovább, ami nem ugyanaz, amit te kaptál. Tegyél valami olyat, ami neked (és a gyermekeidnek, unokáidnak) nyit új lehetőségeket.

Hogy jobb lesz-e? - Meglátjuk.
Hogy előre visz-e minket és rajtunk keresztül a gyermekeinket? - Meglátjuk.

De az biztos, hogy ha nem adunk magunknak azért, mert az anyáinknak ez úri huncutságnak számított, azzal csak újrateremtjük mindazt, amit el szeretnénk kerülni.

Kell ez neked?