Nem akarok hazamenni - I. rész | A nő, aki kérdezni mer
Oct 16, 2026
Hat napra indultunk el kettesben 5 kegyetlenül hosszú év után.
Hat nap. Ennyit kaptunk ajándékba a nyár végén, amikor a gyerekünk a nagyszüleivel és az unokatestvéreivel indult nyaralni. Nem terveztük túl. Nem foglaltunk le előre semmit, csak beültünk az autóba, és elindultunk Csehországon keresztül Lengyelország felé. Ketten.
Az első este tizenegykor, az ágyban fekve foglaltam le és fizettem ki a következő napokra a szállásainkat. Hat nap szabadság. Hat nap szabad szerelem. Hat nap, amikor nem kell senkiről gondoskodnunk, senkihez alkalmazkodnunk, senkit megetetnünk, lefektetnünk, szórakoztatnunk, megnyugtatnunk.
Éjfélkor csörgött a telefon - anyukámék hívtak.
Belázasodott… 39,2.
És mi ott feküdtünk egy csehországi szállodában, több száz kilométerre tőle, és hirtelen fogalmunk sem volt, mit kellene csinálnunk.
Dühösek, csalódottak és tehetetlenek voltunk. Nem rá, hanem a helyzetre. Szerettünk volna egy kicsit csak ketten lenni. Közben szülők is voltunk, akik aggódnak.
Azt vettem észre, hogy valamiért ez a kettő sehogy sem fér el bennem egyszerre.
Nem hagyhatom ott betegen négy másik gyerekkel egy hétre. Nem tehetem ki annak, hogy lázasan menjen velük egy idegen apartmanba a Balatonhoz.
De mi van, ha reggelre semmi baja? Mi van, ha ennek az egésznek köze van ahhoz, hogy nem akar nélkülünk idegen helyre menni? Hogy fél a víztől? Hogy nem viseli jól, ha túl sok a bizonytalan tényező?
Mi van, ha most megint ugrom, mert azt mondja, “Nekem mindig te kellesz”? És mi van, ha nem ugrom, pedig tényleg szüksége van rám?
Gőzöm se volt, mit kellene tennem, úgyhogy meditáltam egyet. Hátha válaszokat és bizonyosságot kapok magamtól.
Elképzeltem, ahogy összeköt bennünket egy arany fonál, szívből szívbe. Odabújtam hozzá képzeletben. Öleltem. Mondtam neki, hogy tudom, hogy kellek neki. Kértem, hogy adjon nekünk egy kis időt kettesben.
Aztán észrevettem, mit csinálok. Megint azt kérem tőle, hogy legyen rám tekintettel. És ettől rám zuhant a bűntudat.
Hányszor kértem már ezt tőle a munka miatt? Hányszor vártam el, hogy még egy kicsit bírja ki, még egy kicsit foglalja el magát, még egy kicsit alkalmazkodjon hozzám? Hányszor mondtam neki, hogy most apa oldja meg, mert nekem dolgom van?
És persze rögtön jött egy másik hang is…
Hogy mennyit adtam az elmúlt években. Mennyit adtunk az apjával együtt. Hány évünk telt úgy, hogy az ő szükséglete jött előbb. Hány éjszaka, hány lemondott program, hány félbehagyott beszélgetés, hány olyan nap, amikor egyszerűen nem volt több erőnk, mégis adtunk.
Nem akarok önző lenni.
Mártír sem akarok lenni.
És úgy éreztem, fogalmam sincs, hol húzódik a kettő között a határ.
Éjjel 2-kor még beszélgetve dolgoztuk fel a helyzetet… Anyukám pedig írt, hogy csökken a láza. Megnyugodhattam volna. Bízom anyukámban. Tudom, hogy figyelnek rá.
Aztán kimondtam magamnak valamit, amit nem volt kellemes kimondani:
Igazából nem bízom bennük, mert nem én kontrollálok.
Nem én mérem a lázát. Nem én látom a szemét. Nem én döntöm el, mikor kell orvos. Nem én hallom, hogyan veszi a levegőt. Nem én tudom megállapítani abból az egyetlen mozdulatból, abból az egyetlen furcsa arckifejezésből, amit rajta talán csak én ismerek, hogy valami nincs rendben.
És akkor megértettem, hogy ennyi idő után már azt sem tudom, hol ér véget az anyai megérzésem, és hol kezdődik bennem a kontroll.
Ott feküdtünk az ágyban, és egyikünk sem tudott aludni.
Néhány órával korábban még azt terveztük, merre indulunk tovább, most pedig azt számolgatjuk, hogyan jutunk haza.
És közben felvillant egy gondolat, amit nem tudtam szégyellni: nem akarok hazamenni.
A gyerekem lázas, és én nem akarok hazamenni.
Szeretném, ha jól lenne. Szeretném, ha nem lenne szüksége rám. Szeretném folytatni az utat a férjemmel. Szeretném azt a hat napot, amit már szinte a kezeim között éreztem.
És közben szeretném őt magamhoz ölelni.
Az volt a legnehezebb, hogy ezeket mind egyszerre akarom.
Vártam, hogy mikor érkezik meg bennem az egyértelmű válasz, mit tegyek. Mi a helyes?
Az anya, aki azonnal tudja. Aki felpattan, összecsomagol, és egyetlen pillanatig sem sajnál semmit.
Vagy az anya, aki bízik a nagyszülőkben, marad, és tudja, hogy a gyerekének azt is meg kell tapasztalnia, hogy nélküle is biztonságban van.
De csak feküdtem ott, és mindkettőt értettem.
Reggel 8-kor haza indultunk.
Nem lett meg varázslatos módon minden kérdésemre a választ. Nem szűnt meg a csalódottságom. És nem arról volt szó, hogy egyszer csak már nem számított az utazásunk.
Hazajöttünk, mert abban a helyzetben végül ezt tudtuk vállalni.
Amikor megláttam Mátét, ugyanaz a gyerek volt, akit pontosan 24 órával korábban elengedtem a nagyszüleivel. Csak beteg volt és szüksége volt ránk.
Mi pedig ott voltunk.
A hat napból egy sem lett.
A veszteség pedig veszteség maradt bennünk. Akárcsak a düh, a csalódottság és a tehetetlenség.
Egész életemben azt hittem, hogy ha elég jól figyelek, elég sokat gondolkodom, elég felelősen mérlegelek, akkor végül mindig megtalálom a jó döntést. Tudod, azt, amelyikben mindenki rendben lesz. A gyerekem is. A férjem is. Én is.
És most egy olyan helyzetben vagyunk, ahol ilyen döntés egyszerűen nincs.
Valaki tutira veszít valami fontosat.
Amikor a gyerekünknek szüksége van ránk, miközben nekünk is szükségünk lenne egymásra. Amikor a férjem szükséglete éppen annyira valós, mint az enyém, és egyikünk sem tud adni a másiknak, mert nincs rá tér.
Amikor bármerre indulunk, valamiről tutira le kell mondanunk.
Az anyaság idáig azt is jelentette számomra, hogy ezekben a helyzetekben tudom, mi a helyes. Most először viszont nem látok helyes döntést.
Mi van, ha a helyes döntés egyszerűen nem is létezik?
És mi van, ha attól még, hogy végül a gyerekünk szükségletét választottuk, a miénk nem szűnik meg létezni? Velünk marad, és feszít minket belülről…
Olvasd tovább a II. részt ide kattintva.
