Az I. részt ide kattintva tudod elolvasni... 

Hazajöttünk a beteg gyerekünkhöz, miközben gyászoltuk azt, amit elveszítettünk.

Aztán kiderült, hogy mások szerint túldramatizáljuk a helyzetet. Hogy ezen nincs miért dühösnek, csalódottnak vagy szomorúnak lenni. Hogy ez van, majd elmegyünk máskor, ezen túl kell lépni. Ez a szülők sorsa…

Mi pedig még dühösebbek lettünk.

Azt még értem, hogy vannak helyzetek, amikben nem tehetem azt, amit szeretnék. Felnőtt vagyok, anya vagyok, vannak emberek, akikért felelősséggel tartozom, és néha az ő szükségletük kerül előre.

De miért mondják meg nekem, hogy azt sem érezhetem, amit érzek?
Miért kellene kevésbé csalódottnak lennem attól, hogy a gyerekem betegsége miatt jöttem haza?
Miért ne lehetnék dühös egy olyan helyzetre, amiben elveszítettem valamit, ami nekem fontos volt?
És miért kellene gyorsan túllépnem rajta csak azért, mert az eszemmel pontosan értem, miért alakult így?

Megengedjük másoknak, hogy ledorongolják az érzéseinket. És milyen sokszor csináljuk saját magunkkal ugyanezt…

Vannak mondatok, amiket szinte képtelenek vagyunk önmagukban kimondani. Ha egyáltalán ki merjük mondani…

Ha azt mondjuk, elegünk van a gyerekünkből, szinte ugyanazzal a levegővel tesszük hozzá, hogy persze imádjuk. 

Ha azt kívánjuk, bárcsak elvinné valaki néhány napra, gyorsan biztosítunk mindenkit arról, hogy azért nagyon hiányozna. 

Ha visszasírjuk néha a gyermektelen életünket, már magyarázzuk is, hogy természetesen soha nem csinálnánk vissza semmit.

Én viszont azon az éjszakán kurvára nem akartam hazajönni a beteg gyerekemhez.

És oda kívánkozhatna a mondat mögé, hogy persze egy pillanatig sem volt kérdés, hogy hazajövünk. De igenis az volt.

Mintha minden olyan érzésünk mellé, ami nem illik bele tökéletesen a jó anyáról alkotott képbe, azonnal oda kellene tennünk egy kiegészítést, nehogy valaki félreértsen minket. Vagy talán azért, hogy mi magunk ne értsük félre azt, ami bennünk történik.

Mert mi van, ha az, hogy néha elegem van a gyerekemből, azt jelenti, hogy nem szeretem eléggé? Ha vágyom nélküle lenni, akkor önző vagyok? Ha visszasírom a régi életem egy-egy darabját, akkor talán megbántam, hogy anya lettem? És ha dühös vagyok amiatt, hogy a betegsége miatt haza kellett jönnünk, akkor valójában rá vagyok dühös?

Feltűnt már másnak is, hogy ezek teljesen különböző dolgok?!
SEMMI KÖZÜK EGYMÁSHOZ.

Nem akartam hazajönni, és hazajöttem.
Csalódott voltam, és odabújtam hozzá.
Sajnáltam magamat, és közben őt is sajnáltam.
Dühös voltam arra, ami velünk történt, miközben tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem ő tehet róla.
Szerettem volna a férjemmel kettesben maradni, és szerettem volna a beteg gyerekem mellett lenni.

Egyszerre. Mindegyiket.

Olyan nehezen viseljük el, hogy egyszerre több, egymásnak látszólag ellentmondó igazság is elfér bennünk. Az ambivalenciát, amitől néha egyszerűen lefagy a rendszerünk. Ha pedig ki merjük mondani, mások rendszerében is simán beáll a kék halál - és nem tudnak ezzel mit kezdeni.

Pedig az anyaság tele van ilyenekkel. 

Imádhatom a gyerekemet, és néha elegem van belőle.
Vágyhatok a vele töltött időre, miközben azt is várhatom, hogy végre valaki más pesztrálja egy kicsit.
Lehetek hálás azért az életért, amit kaptam, és közben gyászolhatok dolgokat abból az életből, amit a gyermekem érkezésével elveszítettem.
Lehetek odaadó anya úgy is, hogy vannak vágyaim, amikben egyáltalán nem szerepel a gyerekem.

Az egyik igazság nem törli el a másikat.

Mégis újra és újra megpróbáljuk eltörölni, ráadásul nemcsak magunkban, hanem egymásban is. 

Ha valaki azt mondja, hogy csalódott, rögtön keressük neki a jó oldalt: majd bepótoljátok.
Ha dühös, megpróbáljuk megnyugtatni: ezen nem érdemes idegeskedni.
Ha fáj neki valami, új perspektívát adunk: legalább nem történt nagyobb baj. 

Lehet, hogy segíteni akarunk, közben észrevétlenül valami totálisan mást üzenünk: ne érezd ezt, érezz inkább valami olyat, amivel én is könnyebben tudok mit kezdeni.

Legyél kevésbé dühös, mert nem tudok mit kezdeni a dühöddel.
Legyél kevésbé szomorú, mert tehetetlennek érzem magam a szomorúságoddal szemben.
Lépj túl rajta, mert én már szeretnék túl lenni ezen.

Pedig néha semmi mást nem kellene mondani, csak annyit, hogy basszus, ez tényleg kurva szar. És aztán ott maradni. Nem megjavítani, nem átkeretezni, nem megmutatni a napos oldalt - csak kibírni néhány percig, hogy a másik ember csalódott, dühös vagy szomorú, és ettől esetleg mi is kényelmetlenül érezzük magunkat.

Talán azért is olyan nehéz ezt megtennünk, mert velünk sem nagyon csinálták.
Így ugyanezt adjuk tovább a gyerekeinknek is.

“Ne sírj.” - De igenis, hadd sírjon!
“Nincs semmi baj.” - De igenis, neki baj!
“Nem kell félni.” - De ő akkor is félni fog!
“Ne hisztizz.” - Dehát nem tud mit kezdeni azzal, amit érez és megél!
“Nyugodj meg.” - Persze, mert te is milyen remekül meg tudsz nyugodni, ha ezt mondják neked, igaz?

Mintha a világnak az lenne a célja, hogy minél gyorsabban eltűnjön az érzés belőlünk, amivel nem tud mit kezdeni. Miközben egészen mást kellene megtanulnunk. Például ezt:

Hogyan lehet benne maradni egy nehéz érzésben úgy, hogy közben nem az érzés dönt helyettünk? Mert attól, hogy jogom van érezni valamit, még nem tehetek meg akármit.

Jogom van dühösnek lenni azért, mert haza kellett jönnünk, de nem teszem ezért felelőssé a gyermekemet. Nem mondhatom neki, hogy miatta ment tönkre az utazásunk. Nem kell hallgatnia, mennyi pénzt veszítettünk, és nem várhatom el tőle, hogy hálás legyen azért, mert hazajöttünk hozzá. Nem büntethetem távolsággal azért, mert beteg lett. Nem az ő dolga megvigasztalni engem. És főleg nem az ő dolga helyrehozni azt, amit mi elveszítettünk.

Az érzés az enyém. Ahogyan az én felelősségem az is, hogy mit kezdek vele.

Talán nem az mutatja meg, milyen anya vagyok, hogy milyen érzések születnek meg bennem. Az sem, hogy megtanulom gyorsan lenyelni azokat, amik nem mutatnak jól.
Sokkal többet mond rólam az, hogy mit kezdek velük.  

Megtanulhatom elbírni a nehéz érzéseimet anélkül, hogy a gyerekemnek kellene elbírnia őket helyettem. De ez nem azt jelenti, hogy egyedül kell elbírnom őket. 

És talán ezt tudom neki is továbbadni. Hogy lesz csalódott, féltékeny, szomorú vagy kétségbeesett - és ezeket mind lehet is érezni. Lehet róluk beszélni. Lehet sírni, segítséget kérni, időt kérni, elvonulni, megvárni, amíg elcsendesedik bennünk a belső vihar. És közben meg lehet tanulni azt is, hogy az érzéseink nem jogosítanak fel arra, hogy a másikat bántsuk, büntessük vagy felelőssé tegyük azért, ami bennünk történik.

Azon az éjszakán tényleg nem akartam hazajönni. Másnap reggel mégis hazajöttem.

És ha újra ott feküdnék abban a csehországi szállodában, és újra megszólalna éjfélkor a telefon, hát én ugyanúgy nem akarnék hazajönni.

Mégis újra hazajönnék.